Berzsenyi's

Két héttel nagymamám halála után végre rá tudtam venni magam, hogy elmenjek a házához. A régi Hope-ház padlásán Julie mama és ősei sok kincset halmoztak föl, amikhez senki sem nyúlt már évek óta. A nagyja valószínűleg boszorkány- vagy vérfarkasűzéshez kötődik.

Motorral érkeztem, a földúton feldöcögve százszor elátkoztam magam, hogy a vastagabb, de kicsivel magasabb sarkú és elegánsabb csizmámban indultam neki az útnak. Különben nem bántam meg később ezen döntésem. Rekkenő hőség volt, bár igaz, ami igaz, amikor a Hope-telek egyetlen lakható épülete már ott magasodott előttem, nem volt annyira melegem.

Miután letettem a motort, a fehérre meszelt falú házhoz sétáltam. A tornácról lehetett feljutni a padlásra, a csapóajtó onnét nyílt. Egy létrát cipeltem a feljáróhoz, hogy felmászhassak. A csapóajtó zárja meglepően könnyen megadta magát, csak az öklömmel kellett rávágnom kétszer. Furcsa, mert amikor kicsik voltunk Chrisszel, sosem tudtuk feltörni a kis lakatot. A kulcs nélküli zárat a dzsekim zsebébe süllyesztettem, és fellöktem a falapot.

Rám jött a köhögés, amikor bekukucskáltam a padlásszobába. A por ingerelte az orrom, így folyamatos tüsszögés közben tudtam csak szemügyre venni az orrom előtt feszülő ősöreg szőttest. Kikopott már, de mintáit és színeit azért nagyjából ki tudtam venni: kacskaringók százai kavarogtak a szemem előtt, bordón, fenyőzölden, aranyosan és óceánkéken.

Tovább bámultam volna a faliszőnyeget, de valami rossz érzésem támadt: olyasmi, mint amikor az ember a sötét sikátorokban oson, és úgy érzi, mintha figyelnék a háta mögül. A filmekben ilyenkor jön az, hogy lelövik az illetőt, vagy ő lövi le a háta mögött settenkedő rosszfiút. Szóval tarkóm frusztráló bizsergése késztetett megfordulásra, és reméltem, hogy nem csak szőke hajfonatomból kiszökő tincseim csiklandoznak. A következő pillanatban már azt kívántam, bárcsak a hajam piszkált volna.

De nem, valaki valóban figyelt. És nem egy patkány, denevér vagy más rágcsáló, amire az ember számítana egy elhagyatott padláson. Nem – egy tíz év körüli kislány üldögélt a szemközti fal előtt lévő százéves utazóládán.

A szívem eszméletlenül gyorsan kezdett dobogni, amikor megpillantottam a lányt, és nem kaptam levegőt. Hidegzuhanyként ért a felbukkanása. Még azt sem mondhatom, hogy „esküszöm, az előbb még nem volt ott!”, mert én, bolond, nem néztem körbe, amikor felértem, hanem azt a rémes szőnyeget vizslattam. Ez nagy hiba, hiszen ha tényleg valami rosszfiú lett volna a filmekből, akkor már rég halott lennék, és a tarkómból lassan szivárogna a vér, onnan, ahol egy pisztoly lövedéke vagy egy kés pengéje állna most ki.

De szerencsére csak egy kislány volt. Egy békésen szemlélődő kislány. Biztos miatta volt olyan könnyű feljutni ide.

Amikor lenyugodtam és újból tudtam rendesen lélegezni, végigmértem a padláslakót. Ahogy ültében meg tudtam állapítani, elég alacsony volt, már-már a vézna kategóriába tartozott. Hófehér ravatali ruhát viselt, ami mintha egy kicsit túlméretezett lett volna törékeny kis testére. Fehér térdzokni és sötétkék cipellő egészítette ki a nagyszabású szoknyát. Bájos arcocskája volt, csak a bőre volt halottsápadt, szürke szemei üvegesen meredtek rám, amitől kicsit zavarban voltam. Olyan sokáig nem mozdult, hogy kezdtem azt hinni, hogy valamelyik ősöm egy bizarr viaszbabájával nézek farkasszemet. (Tudniillik Hope-ék mindig is híresek voltak művészi vénájukról.) Aztán a kislány nagy levegőt vett. Mellkasa megemelkedett, sötétbarna, majdhogynem fekete fürtjei meglibbentek, az egyik a válláról a hátára csusszant. Hunyorítottam, a kislány háta mögött lévő koszos ablakból ugyanis kevés fény szűrődött be, és lehet, hogy csupán ettől tűnt olyan derengőnek az alakja. Léptem egyet jobbra, de onnan is vibrálónak tetszettek a körvonalai. Gondoltam, csak a hőség teszi mindezt, így nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet.

Nagyjából öt percig bírtam az idegőrlő némaságot, aztán halkan tudakoltam tőle a nevét.

A lányka megemelte az állát. Lóbálni kezdte a lábait, egyik kezével végigsimított a copfján, fehér és sötétkék szalagokkal játszott ujjaival.

– A nevem…? A nevem Judy. – A hangja rekedtes volt, mint aki már nagyon régen nyitotta szólásra a száját. Nem pislogott, csak mereven bámult rám.

– Judy? Az szép név – mondtam kedvesen. – Engem meg…

Legnagyobb meglepetésemre félbeszakított:

– Tudom, hogy hívnak.

Elakadt a lélegzetem meglepetésemben. Homlokráncolva gondolkoztam. Általában nem vagyok az a kifejezetten ijedős típus, de mintha folyékony jég folyt volna az ereimben vér helyett. Judy végre pislantott egyet.

– Hogy kerülsz ide, Judy? – kérdeztem. Fél szemét behunyta, másikat nyitva hagyta, azzal fürkészett. Nem tetszett, ahogy végigmért. A kislányos báj a szemében valami ősivé és kegyetlenné változott át.

– Itt lakom – felelte végül. A hangja ezúttal hidegen csengett, cseppet sem volt rekedt.

– A nagymamám padlásán?

Nem szólt semmit. Fölemelte a bal kezét, a gyér fénybe tartotta, ahol porszemcsék táncoltak… a kezén átsütött a napsugár. Lehunytam a szemem, majd újra kinyitottam, hátha az előbb csak képzeltem, hogy a keze átlátszik. De nem! Judy még mindig ott ült a ládán, karját az égbe tartva, hogy a fény megmutassa, az ő kis kézfején is át tud hatolni.

Ez nagyon nem tetszett.

Gondolhattam volna, hogy valami szegény árva, aki bekuckózta magát Julie mamám padlására, hogy ne a faluban, az utcán kelljen élnie az időjárás viszontagságainak kitéve. Egy árva, aki azzal keresi az ételrevalót, hogy szemfényvesztéssel elvarázsolja a járókelőket.

De nem így gondoltam. Jobban szeretek a szememnek hinni, akkor is, ha az olyasmit mutat, amit az agyam nem akar befogadni. Valahogy így éreztem akkor is, amikor a motorom megkaptam.

Biccentettem Judynak, és lassan, nagyon lassan hátrálni kezdtem a csapóajtó felé. Nem volt nálam semmi – se kisbicska, se nagyobb kés, se hajkefe, se csavarhúzó, se semmi, amivel védekezhettem volna, ha bármi baj történne. Lábam megakadt a feljáró cövekében. Lenéztem a létrára. Azaz csak lenéztem volna rá, ha még mindig ott állt volna, ahol hagytam. Csakhogy nem. Az én falétrámat, amit régen a cseresznye-szüretkor használtunk, elnyelte egy fekete lyuk, amiről nem tudtam, honnan kerülhetett elő. Persze lehet, hogy a szél fújta el, de a tornác annyira nem huzatos. Nem. A létrát valakinek el kellett vinnie – de ennek az elméletnek a buktatója az volt, hogy egy lélek sem lehetett rajtam kívül a tanyán.

– Ne menj még, Dorie… – kérte Judy elhaló hangon. S bár kérésnek hangzott, biztos voltam benne, hogy az ártatlan mondat mögött kemény parancs bújik meg.

Elszorult a torkom, amikor a nevemen szólított. Tényleg tudja, és nem hazudott. Valahogy jobban tetszett volna, ha kiderül, hogy mégsem ismeri a nevem, és inkább megkér, hogy mondjam el neki. Kérdésre nyitottam a szám, de megelőzött:

– Nem emlékeztetlek senkire, Dorie Asbert? Pedig úgy tudtam, hogy hasonlítok a nővéremre… a faluból mindenki ezt mondta nekünk. Hogy: „Jaj, akár ikrek is lehetnének!”, vagy „Mint két tojás!” Pedig ő idősebb volt nálam három évvel… Tudod, egy kicsit te is hasonlítasz rá.

Az első gondolatom az volt, hogy ez a kiscsaj sültbolond. A második meg az, hogy rémesen hasonlít Julie nagymamám gyerekkori képeire. Az arcomra lehetett írva a döbbenet, mert Judy felnevetett, de nem úgy, ahogy tízéves kislánytól várná el az ember. Eszelős nevetése visszhangot vert a tágas padlástérben.

– Igen, igen, igen… Julie nagyon jó nővérke volt. Igazán szerettük egymást.

– Julie a nagymamám – motyogtam. – És te…?

– A húga vagyok, okostojás, Judy Hope – forgatta szürke szemeit a lány. – Illetve csak voltam.

Egyszeriben megvilágosodtam. A nagymamám mesélt egyszer – de csak egyetlen egyszer – a kishúgáról, aki alig töltötte be a tízet, amikor meghalt.

Tragikus baleset volt, nem messze történt innen, jobban mondva a falu határában, egy folyó fölött átívelő hídon, amin sínek futnak. Chrisszel sokszor játszottunk a környéken, de Julie mama meséje után soha többet nem mentünk arra. Szóval azokon a síneken akkoriban járt még vonat, de most már csak az erdőben élő állatok használják rendszeresen a félig beomlott hidat és a rajta függő síndarabokat. Judy Hope tragédiája után zárták le az átjárót.

– Judy Hope halott – jelentettem ki. Most az én hangom volt rekedt, mintha évek óta nem beszéltem volna. Pedig ez nem volt igaz, sokan panaszkodni is szoktak hosszú monológjaim miatt.

A kislány újból fölnevetett, mintha szórakoztatná megrendült arckifejezésem és hitetlenkedéstől megremegő hangom.

– Igen, az – hagyta rám. – Tudod, Dorie, lehet, hogy meg kellett volna tanulnom hinni a szüleimnek, és nem megbízni egy vadidegenben. Meg futni. Az sem ártott volna. – Fájdalmas arcot vágott. – Mit mondhatnék, nem a világ legkellemesebb momentuma, amikor elcsap egy száz mérföld per órával száguldó vonat… de túl lehet élni, ha érted, mire gondolok – vigyorodott el mondata végére. Rettenetesen viccesnek találta magát. Lehet, ha olvasnám ezt valahol, az én szám is mosolyra görbülne, de így, hogy én néztem szembe ezzel az őrült élőhullával, inkább felállt a szőr a hátamon, minthogy díjazzam szellemeskedését témához illően kifejezve.

– De térjünk a témára – komorodott el Judy. – Mit keresel te itt?

Vádlón nézett rám, mintha hibának tartaná, hogy följöttem körülnézni és takarítani nagymamám régi padlására. Ettől a gondolattól felbátorodva fölszegett állal néztem fagyos szemeibe. Szőke hajfonatom átdobtam a vállam mögé, és igyekeztem nagyon határozottnak látszani.

– Ahhoz igazán nincs semmi közöd – közöltem vele. Gúnyos mosolyra húzta fehér, vékony vonalú száját.

– Ó, dehogy nincs! Hisz ez az otthonom. És nemcsak volt, én tényleg itt lakom, mióta meghaltam. Szóval? Hallgatlak.

Természetesen nem feleltem. Teátrálisan sóhajtott egyet, mellkasa megemelkedett, copfjai himbálózni kezdtek. A tetőszerkezetre emelte tekintetét.

– Ha nem akarsz beszélni, hát legyen. Így is lehet játszani. Bújj elő, Frankie!

Igazából nem is tudom, mire számítottam. Talán egy csaholó szellemkutyára, esetleg egy zsémbesen fújtató, szintén halott macskára. Helyettük ocsmány patkány mászott elő a sötétből. Egyik szemén heg futott végig, szőre zilált volt, bajsza és farka szomorúan kókadt lefelé, pofácskáját még csúnyábbá s ijesztőbbé tette vicsorgó szájacskája. Az ő körvonalai is derengtek.

– Tehát, miért másztál föl ide, Dorie Asbert? – kérdezte meg újra, ezúttal nem fenyegetően, csak nyájasan.

Amikor válasz helyett én megint csak makacsul összeszorítottam a számat, a rágcsáló vészjósló morgásba kezdett. Megadóan sóhajtottam. Nem tetszettek Judy tündéri háziállatának éles fogai. És különben is – nem a patkányok terjesztik a pestist? Semmi kedvem nem volt Frankie-vel verekedni.

– Nincs különösebb oka. Julie nagymamám nemrég elhunyt, s majd’ összes vagyonával együtt a családi tanyával rám meg a bátyámra hagyta – ezt a rozoga viskót is beleértve. Vagyis… inkább nekem kéne ezt kérdeznem tőled: mi az ördögöt keresel te az én padlásomon, Judy Hope?

A kislány felvonta a szemöldökét, szólásra nyitotta száját, de mielőtt válaszolhatott volna, fölemeltem a kezem.

– És nem fogadom el azt a választ, hogy „itt lakom”. Az istenért, meghaltál! Minimum a temetőben kéne élned, ha nem is a Mennyországban vagy a Pokolban…

Judy láthatóan zavarba jött ettől a fordulattól, mintha bántaná, hogy a Mennyről meg a Pokolról papoltam neki. Leguggolt, hogy patkánya felkapaszkodhasson a vállára. Szeme szomorúan csillogott, amikor beszélni kezdett.

– Ez a hely az otthonom – mutatott körbe a szobában, a hatás kedvéért még forgott is hozzá, fehér szoknyája meglibbent, s amint a fénybe ért, átlátszóvá vált, de nem úgy, mint ahogy egy szoknya tud, ha vékony, lenge anyagból készítik. A ruhája úgy, ahogy az előbb a keze is, derengős-átlátszó lett. – Halálom előtt is itt éltem, de ezt már tudod. Amikor elütött a gőzös, tudtam, hogy meghaltam, ráadásul még a vízbe is belepottyantam. Sokáig tartott kievickélni onnan, mivel nem tudok úszni. Nem tudtam, és azóta sem tanultam meg. Mikor végre kijutottam, sokáig kellett bandukolnom, mire végre ráleltem a házunkra. Hirtelen mintha… elvesztettem volna a tájékozódási képességeimet. Mindegy, a lényeg az, hogy megtaláltam, és már sok-sok éve lakom itt Frankie-vel és Bársonnyal. – Csettintett egyet, mire egy újabb patkány szaladt elő. Az ő szőre koromfekete volt, és ránézésre is selymes, ápolt. Nem nézett ki halottnak, mégis annak kellett lennie, ha Judy a háziállatává tudta fogadni.

– És azóta, gondolom, nem sok új dolgot hoztak föl ide a nagyszüleim – jegyeztem meg.

– Egyszer az apám feljött, és ide tette ezt a ládát – bökött az utazóládájára Judy. – De az már tényleg ezer éve volt. Azóta ember nem járt itt.

Nem tudtam erre mit mondani. Julie nagymama sosem engedett föl minket ide. Amióta egyszer zajokat és halk nevetést hallottunk a tornácon a fejünk fölül, nem is akartunk felmenni oda.

– És miért nem mentél el innét? – kérdeztem inkább, csakhogy tereljem a témát a családunkról.

– Hogy mentem volna el, Dorie? És hova? – kérdezett vissza nevetve. Hangjától mintha megfagyott volna a vér az ereimben, s legszívesebben befogtam volna a fülem, hogy ne halljam a túlvilági kacajt. Miután kikacarászta magát, komolyabban, összeszorított ököllel folytatta mondókáját: – Nem magamtól haltam meg – mondta végül.

– Persze, hogy nem. Elütött egy vonat. Nagyon sokáig ijesztgették veled a gyerekeket. Mindenki tudott rólad. Utánad soha nem mehettünk egyedül a vasúti sínek közelébe, a szüleink féltettek minket.

– Ne butáskodj, Dorie! – legyintett bosszúsan. – Gondolom, emlékszel, Julie kitől tudta meg a híreket.

– Igen, a mama a kis Nicole Gonzoltól tudott meg mindent, aki sírva futott vissza a faluba, és az első embernek, akivel találkozott, elújságolt mindent, hogy barátnőjét elütötte egy vonat, amikor az beszaladt a sínekre egy sárga boglárkavirágért.

– Nic Gonzol hazudott! – csikorgatta a fogait Judy. Ujjai egészen elfehéredtek. – Ő lökött ki a vonat elé.

– A mozdonyvezető nem látta, hogy Nicole lökött meg? – kérdeztem igencsak furcsállva a dolgot.

– Á! – legyintett ezúttal megvetően. – Őt csak az érdekelte, hogy jól jöjjön ki az ügyből, ha már így is, úgy is elütött egy kisgyereket. Öreg volt már, szerintem az orra hegyéig sem látott el, pláne sötétben. Szerintem ezután az eset után el is küldték, hadd élje a vénemberek boldog, nyugodt életét.

Egyetértően hümmögtem, de nem tetszett az elgondolása. Miért a mozdonyvezető lenne a hibás? Sötétben történt a baleset, valószínűleg tényleg nem látta, de nem feltétlenül a rossz szeme miatt. Mindazonáltal az arckifejezéséből ítélve Judy nem helyeselte volna az ellentmondást. Körbenéztem, akad-e valamilyen használható fegyver. Nem szívesen ölök szellemgyereket (már ha lehet egyáltalán ilyet), de azért nem szeretek teljesen fegyvertelen lenni sem, főleg akkor nem, ha ijesztő szellempatkányok bámulnak rám pöttyszemükkel. Megpillantottam egy legalább a XVI. századból való páncélt. Egy kétmarkost tartott a kezében, amely igencsak jó fegyvernek tűnhet akár egy hullával szemben is.

– De nem is ez most a fő probléma. Elhatároztam, hogy megölöm Nicet, bármibe kerüljön is.

– Nem akarok közbeszólni, de hogy a fenébe akarod megölni, ha…

– Halott vagyok? Hidd el, meg tudom oldani. Szerinted Frankie és Bársony miért ilyen jók hozzám? – Megsimogatta a fejüket, és én nem igazán értettem, hogyha megölte őket, akkor miért szeretik Judyt mégis ennyire? – Szóval, ugye megfogadtam, hogy végzek Nickel. Csakhogy nem nagyon tudtam elhagyni ezt a padlást. Az otthonom lett másodjára is, de egyben a börtönöm is. Egyszerűen nem tudom elhagyni a padlásteret, még csak lemenni sem tudok innét. Olykor-olykor ez nagyon is bosszantó tud lenni. Felfogtam, hogy csak akkor tudok végezni Nicole-lal, ha ő maga idejön. Na, erre, gondolom, az idők végzetéig várhatok. Így fogadalmat tettem, hogy az első élő embert, aki a padlásomra téved, kinyírom.

Döbbenten hallgattam Judyt. Miközben beszélt, közelebb somfordáltam célomhoz és egyben egyetlen reménységemhez – legalábbis, ha tényleg igaz, amit az előbb mondott, és nem csak viccelt. Bár az utóbbira egészen kevés esély van. Reméltem, annyira elmerül emlékeiben, hogy nem veszi észre a helyváltoztatásomat. Szerencsére igen belelovalta magát a mesélésbe.

– Szóval… ha nem a kis Nicky jön ide, és mást ölsz meg helyette, elmúlik a bosszúvágy?

Judy rekedtesen fölnevetett.

– Ugyan, dehogy! Lehet, hogy már majdnem három évtizede cipel a hátán a Föld, mégis tudatlan vagy, Dorie Asbert. Nagyon tudatlan. Ezért elmondom neked a szellemek „életét”. – Megtorpantam, és érdeklődve pillantottam rá. Elégedett arckifejezéssel nyugtázta, és patkányai hátát cirógatva mesélni kezdett: – Ha az ember betegségben vagy egyszerűen öregedés miatt hal meg, lelke átköltözik a másvilágra. Ott földi tetteit nézve a Mennybe jut vagy a Pokolba. A Halál Csarnokában döntenek el mindent. A hősi halált haló emberek rögtön a Mennybe költözhetnek, a tényleg rossz, mondjuk sorozatgyilkos embereket meg azonnal a Pokolra küldik. Viszont a meggyilkolt szellemekkel más a helyzet. Addig bolyonganak, amíg bosszút nem állnak gyilkosukon.

– És az öngyilkosokkal mi van? – kérdeztem. Muszáj volt húznom az időt. Már majdnem ott álltam a páncél előtt.

– Semmi. Nem juthatnak el a Csarnokba, ahonnan mindenki tovább megy végső lakhelyére. Itt maradnak a Földön, szellemekként a még bosszút nem állt megöltekkel együtt. Beköltözhetnek temetőkbe, elhagyatott házakba, erdőkbe… Ha izgalmasabb természetűek, akkor kísértenek embereket, akiket életükben gyűlöltek. Esetleg szellemházat vagy -várost alapítanak.

Bólintottam, majd eszembe jutott még valami.

– Szóval kiválasztod a lakhelyet, és ott kell maradnod örökkön-örökké?

– Valahogy úgy.

– De Judy,… te csak akkor kerülhetsz a Halál Csarnokába, ha… megölöd Nic Gonzolt, ugye? – tudakoltam óvatosan. Judy megemelte fél szemöldökét.

– Igen.

Bólogattam, majd már a páncél előtt állva hátranyújtottam a kezem, s amikor valami kellemetlenül, mégis jólesően hideg fémet érintettek ujjaim, megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Okos lány vagy, Dorie Asbert. Szerintem már kitaláltál mindent – vigyorgott rám Judy Hope.

– Engem akarsz megölni Nicole Gonzol helyett – bólintottam felé. Megszorítottam a hűvös markolatot, és igyekeztem kiszabadítani a rákulcsolódott vasujjak közül.

– Nem csalódtam benned, Dorie – biccentett Judy elismerően. Lepillantott bal karjára. Most tűnt csak föl, hogy az egyik kezét eddig a háta mögött tartotta. Most felemelte balját, és az ölébe húzta.

Egy ezüstösen csillogó tőrt tartott kis kezében.

Nézegette egy kicsit, mintha latolgatná, hogy beszél egy sort velem, és csak utána bök meg, vagy most rögtön rám ugrik, és a szívembe mártja kését.

Az utóbbi mellett dönthetett, mert felpattant nagyanyám ládájáról, és rám szegezte a tiszta pengét.

Eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy az a saját véremtől legyen majd mocskos.

Judy csettintgetni kezdett a nyelvével, mire Frankie-hez és Bársonyhoz hasonló patkányok kezdtek előtünedezni a sötét padló rései közül. Kétségkívül egy patkányhadsereggel álltam szemben. Kirántottam a kardot a páncél kezei közül, és védekezőn magam elé tartottam. Nehezebb volt, mint elsőre hittem, de nem okozott különösebb gondot a tartása.

Judyt mintha szórakoztattam volna, gonoszan felkacagott.

– Azt hiszed, ezzel az ócskavassal elmenekülhetsz a sorsod elől? Ferdebajusz admirális, előre! – vezényelt gyakorlatiasan.

Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Az egész helyzet annyira abszurdnak tűnt.

Szúrásra emeltem a kardom, hogy lecsaphassak Ferdebajusz admirálisra, de sehol nem láttam megindult patkányokat. Aztán rájöttem, miért nem: egy zsinórról lelógó rágcsáló nézett velem farkasszemet. Az orrom elé ereszkedett le, vagyis a mennyezetről érkezhetett. Felpillantottam, s megláttam Ferdebajusz admirális gerendákon szaladgáló csapatát. Ennél komikusabb jelenet csak az lett volna, ha az admirális kinyitja a száját, és elkezd emberi nyelven parancsokat osztogatni.

Az állam leesett, amikor egy patkány kivált közülük, és sötétkék sapkáját igazgatva, peckesen lépdelve meghajolt előttem.

– Sajnálom, Miss, de a következő utasítást kaptuk: tépjétek meg a haját, vájjátok ki a szemét! Mivel én egy úri patkány vagyok, előbb megkérdezném a szép hölgyet, hogy meg tudna-e válni smaragdzöld szemeitől, és…

– Ferdebajusz, nem erről volt szó! – szólt rá Judy idegesen.

– … szőke fürtjeitől – fejezte azért még be az admirális. Aztán parancsot adott a támadásra.

Reflexből lendítettem a karom, amikor Ferdebajusz az arcom felé ugrott. Nagyot nyeltem, és nem néztem le a földre…

Az admirális csapata elszörnyedve bámulta Ferdebajusz kalapos, kettévágott holttestének zuhanását.

Amikor tompa puffanással földet ért a halott mindkét fele, a patkányok egyszerre lódultak nekem.

– Hozzátok ide! – visította Judy. A rágcsálók haraptak, ahol csak tudtak, miközben kétségbeesetten kaszaboltam őket. Miután legalább a hetvenedik kis patkányt küldtem át a másvilágra, rádöbbentem, hogy ezzel nem megyek semmire. Ha halomra gyilkolászom Judy hadseregét, őt magát nem ölöm meg vele. Agyam fogaskerekei kattogni kezdtek, szinte hallottam is őket.

Hogy lehet végezni egy szellemmel…?

Egy ideig töprengtem, aztán belém hasított a felismerés, akárcsak egy villám.

Hát persze! A szellemeket ezüstgolyóval lehet megölni! Vagy talán ez a vérfarkasoknál van…? Esetleg a vámpíroknál…? Nagyot sóhajtottam, és arra gondoltam, mindegy, hátha beválik az ezüstgolyó.

Körbefuttattam a szemem a padlásszobán, hátha meglátok valami „szellemölő készletet”. Ismerve Julie mamát, aki szilárdan hitt minden boszorkányos és túlvilági dologban, biztos lehettem benne, hogy találok valami ilyesmit. Nem kellett sokat nézelődnöm, a láda, amin Judy akkor csücsült, amikor én megérkeztem, pontosan alkalmasnak tűnt egy szellemelűző-csomag elszállásolására.

Amíg a terepet fürkésztem, a szemem sarkából láttam, hogy Judy átsurran a szoba másik végébe, s onnan vezényli tovább gyilkos patkánycsapatait.

Egy rágcsáló belemélyesztette éles fogait a bokámba, amiért egy dühös kiáltás kíséretében érkező halálrataposás volt a büntetése. Ezért jó a magas sarkú csizma! Mondjuk a vér, ami rácsöppent, kicsit vadabbá és gusztustalanná tette az elegáns darabot, de most nem volt szabad ezzel foglalkoznom. Egy lendületes ugrással átvetettem magam a patkányok hömpölygő árja felett, s így pont a láda mellett tudtam föltápászkodni. Ahogy gondoltam: az ősöreg zár nem engedelmeskedett első felszólításra, így kénytelen voltam a kardom acélpengéjével feltörni.

Judy felkacagott, egész vérfagyasztóra sikeredett a nevetése. Elképzeltem, ahogy egy évtizeden keresztül csak áll a porral lepett tükör előtt, és gyakorolja a „hátborzongató hahotát”.

– Azt hiszed, a ládába bújhatsz előlem? – harsogta túl hadserege dühödt cincogását.

Felnyitottam a ládatető; szemem sarkából láttam, hogy Judy keze lendül, és egy ezüstösen csillogó valami átszeli a padlásszoba áporodott levegőjét. A kislány kése centiméterekkel kerülte csak el az arcom.

Nem törődve a felém irányított patkányokkal, kutakodni kezdtem a ládában. Hamar rá is leltem a keresett tárgyra: egy fadobozra. Ennek a zárjával nem kellett sokat bajlódnom, ugyanis a rozsda megette az idők alatt, amíg nem volt használatban.

A dobozka belseje teli volt mindenféle kacattal és limlommal, amiket Julie mama boszorkány, ördög, és egyéb misztikus lény üldözéséhez halmozott föl. Láttam üvegtégelyeket, fiolákat, varázsfüveket, egy miniatűr, felállítható üstöt, csipeszeket, és azt, amire nekem igazán szükségem volt: egy szépen megmunkált, kisméretű forgópisztolyt – tölténye természetesen ezüstből volt.

Elégedetten horkantottam, és felugrottam. Megpördültem, egyik kezemben a lovag kardjával, másikban hasznos szerzeményemmel, a szellemgyilkoláshoz tökéletes pisztollyal. Ujjamat a ravasz tartva kerestem Judy Hope-ot, de sehol nem láttam.

Éreztem, ahogy egy patkány felszalad a lábamon. Idegesen felé suhintottam a könyökömmel. A ronda rágcsáló csak nézett rám, majd a földre pillantott, ahol Frankie, Judy személyes kedvence vicsorgott rám. Nyomban megismertem a térdemen kapaszkodót is: ő Bársony volt.

– Tűnés innen, nyavalyások! – kiáltottam rájuk. Fölemeltem a bal kezemben lévő kardot, hogy lesújthassak vele Frankie-re, de egy penge hidege az állam alatt, megakadályozott elhatározott cselekedetemben.

– Ha egy szőrszála is meggörbül akár Frankie-nek, akár Bársonynak, esküszöm, hogy elválasztom azt a szőke fejed a nyakadtól! – sziszegte egy hang a hátam mögül. Hátralestem, igyekeztem visszafojtani a nevetésem, amikor megpillantottam, hogy gyilkos hajlamú szellembarátnőm a nyitva hagyott láda egy oldalperemén egyensúlyoz.

Hátraütöttem pisztolyom agyával, s meglepve tapasztaltam, hogy nem a levegőbe, esetleg valami fura állagú ködbe szalad a kezem, hanem sokkal inkább egy kislány gyomrába. Judy nyögve esett le a ládáról, kése ugyan elhagyta nyakam környékét, de azért még búcsúzóul végigkarcolta a vállam és a felkarom.

Mérgesen vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, így szembekerültem a földön heverő, hasára szorított kezű Judyval. A patkányhad megtorpant, és egytől-egyig mind elhallgattak. A síri csöndben egyedüli lélegzetvételem hallatszott.

– Judy Hope! – szóltam. A kardomat leejtettem a földre, hogy mindkét kezemet a lőfegyverre tehessem. – Nicole Gonzol rég halott: betegség vitte el. S mivel úgy is meg akarod fojtani őt, hát utána küldelek, hogy a túlvilágon tehesd ezt meg.

– Nem! Nem tudsz megölni! Halott vagyok! – sikoltozta a földön vergődve, mintha az ezüstgolyó puszta jelenléte is kínokat okozna neki.

– Ó, még nem eléggé – morogtam, és a szívére céloztam. – Ég veled, Judy Hope!

Meghúztam a ravaszt. Nagy durranás törte meg a hátborzongató csöndet. Az ezüstlövedékem Judy mellkasának csapódott, a kislány sikoltozni kezdett, teste megremegett, arca vadul rángatózott.

– Nem akarok a Pokolra kerülni! – visította, de valahogy nem tudtam megsajnálni, ahogy még fájdalmas haldoklása közben is a kését próbálta elérni, hogy leszúrjon vele. Messzire rúgtam tőle a pengét.

Aztán nemsokára véget ért a kínszenvedése, egy pukkanás kíséretében eltűnt – reméltem, ezúttal örökre, és nem számítok én is a gyilkosának.

Judyt követték a patkányai is: szép sorjában tünedeztek el Julie nagymama padlásáról. Szerencsére Ferdebajusz admirális kettévágott holtteste is örökre felszívódott a kalapjával együtt.

Pár perc múlva egyedül ácsorogtam a padlásszobában, kezemben a pisztollyal, lábam előtt a kardommal, és a feljáró melletti faliszőnyeg aljánál Judy gyíklesőjével. Csodálkoztam, hogy az nem tűnt el.

Nyugalom áradt szét a térben, mintha megkönnyebbült volna a ház Judy Hope második – egyben végleges – halálával.

Lehajoltam, és visszatettem a lovag vaskesztyűs kezébe a kardját, Judy kését meg az övembe csúsztattam. A páncél mellett álló tükörben végignéztem magamon: egy tépett, szőke hajú, karcolásokkal teli bőrű, zöld szemekkel fáradtan pislogó lány nézett vissza rám. Ruhám több helyen is elszakadt, kék farmernadrágom térdéből jókora darab hiányzott. Még akár divatos is lehetett volna, ha nem véres tépett szegélye.

Visszamentem a ládához, és lecsuktam a fedelét. A boszorkányűző készletbe viszont gondosan visszahelyeztem a pisztolyt, és magamhoz vettem a dobozt. Talán még szükségem lehet rá a jövőben.

Csalódottan vettem tudomásul, hogy a létrám valóban eltűnt. Kénytelen voltam leugrani a tornácra – szerencsére nem törtek be súlyom alatt a fadeszkák. Azért még így is térdre buktam, és nyögtem a fájdalomtól, de nem volt kedvem tovább ott maradni, hogy ellássam a sebeimet. Kikészített ez a ház. Egyedül többet a világ összes kincséért és Tolkien dedikált A Gyűrűk Ura könyveiért sem jönnék ide vissza.

Kerestem a kertben néhány szál vadvirágot, csokorba kötöttem őket, összeszedtem két botocskát, rozsdás szegeket és egy kalapácsot, s munkához láttam.

Tizenöt perc múlva elégedetten forgattam ujjaim között a kis fakeresztemet, és beleszúrtam a földbe. A síremlék tulajdonosának tőrjével belevéstem a nevet egy fadarabba, és a kereszt elé állítottam. A virágokat letettem a fadarab köré, majd némi hezitálás után a kést is eléjük döftem, a markolata látszott csak ki a földből.

– Ég veled, Judy Hope! – suttogtam. Könnyek gyűltek a szememben, és hozzátettem: – Sajnálom, Julie mama…

Fölnéztem az égre: viharfelhők úsztak be a nap elé – perceken belül esni fog. Fölkaptam nagymamám dobozát, és a ház bejárata előtt hagyott motoromhoz indultam. A szél belekapott zilált fonatomba, s hátrafordultam, hogy még egy utolsó pillantást vessek művemre.

Döbbent nyögés hagyta el ajkam.

A kés eltűnt, a névtábla felborult.

Nagyot nyelve siettem el. Talán, ha nem fordulok hátra, a búcsúnk akár tökéletes is lehetett volna.

De megtettem, és ezzel a jó ég tudja, milyen események lavináját indítottam útnak.

Pár perce még azt hittem, örökre végeztem Judy Hope-pal… aztán megláttam a motorom leeresztett kerekét, és miközben Alex számát tárcsáztam, rájöttem, hogy mennyire nem volt igazam…

Kuti Lilla