Berzsenyi's

Átlagosan napi hány diák látogatja meg a tanárnőt ?

Ma már a legtöbben nem személyesen látogatnak meg, hanem üzenetet, esetleg e-mailt írnak. De a 9-es szertárban nincs két egyforma nap, így sosem monoton a munkám. Nem lehet előre látni, hányan fognak bejönni. Egyetlen dolog biztos: ha a hangosbemondóban hívom azokat, akikkel halaszthatatlan elintéznivalóm van, egyszerre leszalad mindenki más is, pedig pont olyankor érek rá a legkevésbé.

Mióta dolgozik a berzsenyiben?

2010 óta.

Talán kevesen tudják, de a tanárnő is a berzsóban végzett olaszosként. Vannak olyan kollégái, akiket már diákként is ismert?

Több jelenlegi kollégám is tanított engem. Szerencsére sok olyan berzsenyis tanár van még, akik már akkor is dolgoztak, amikor én ide jártam.

Furcsa volt tanárként visszajönni az iskolába?

Egyáltalán nem. Az, hogy a tanárok közül sokakat ismertem még diákkoromból és, hogy olaszos tanítási gyakorlaton is itt voltam korábban, megkönnyítette a beilleszkedésemet. Gimnazistaként nagyon otthonosan éreztem magam az iskolában, és ez az érzés később is megmaradt. Amikor visszatértem, csak a hatalmas kanapék hiányoztak nekem nagyon a folyosókról, mert számunkra gimnazistaként azok voltak a társasági élet fő színterei, sok barátság köttetett a kanapékon késő délutánig beszélgetve. Szerencsére azóta újra vannak kanapék az iskolában.

Mi az első élménye az olasz nyelvvel? Hogyhogy az olasz tagozatra iratkozott be?

Véletlenül kerültem olasz tagozatra. Az általános iskolámban a Berzsenyi matek tagozatát javasolták számomra, ezért ide küldtek matek felvételi felkészítőre. A szüleim, akik meg voltak rémülve, hogy egy bölcsészcsaládból reál tagozatra szeretnék menni (ráadásul akkor sajnos még nagyon erősen élt az előítélet, hogy egy lány ne foglalkozzon ilyesmivel) valószínűleg az utolsó percig reménykedtek, hogy ott majd elmegy a kedvem a matektól, de Bényei Karcsi bácsi remek hangulatú, szórakoztató órákat tartott, rengeteget nevettünk. Így végül a jelentkezési lap beadása előtt pár nappal közölték a szüleim, hogy válasszak mást. Mivel a Berzsenyit addigra már nagyon megkedveltem, más iskolára rábeszélni nem tudtak. Akkoriban a négyévfolyamos matekon kívül csak olasz- és orosztagozat volt. Az utóbbit választottam, mert oroszból jó voltam, szép és logikus nyelvnek tartottam, és a gazdag orosz kultúra is érdekelt. A rendszerváltás előtti évben viszont nagyon cikinek számított már a „megszállók” nyelve, egy nyugati nyelvet tanulni viszont ritka és menő kiváltság volt akkoriban. A jelentkezési lap beadása előtti este közölték a szüleim, hogy márpedig én nem fogok szégyent hozni a családra, olasz tagozatra megyek, és kész. Így az első találkozásom az olasz nyelvvel az első berzsenyis olaszórámon történt.

Hány éve van karácsonyi adománygyűjtés? Miért nincs év közben is rendezve?

Azt sajnos nem tudom, de hátha most jelentkezik, aki annak idején bevezette. Amikor 2010-ben visszajöttem a Berzsenyibe, már volt hasonló gyűjtés. Akkor még, ha jól emlékszem, az IDÖK szervezte. Az tényleg jó volna, ha egész évben karácsony lenne. De a viccet félretéve, egyrészt egész évben lehet hozni a 9-es szertárba olyan ajándékokat, amiket karácsony előtt betehetünk a cipősdobozokba, meg bármi mást is a karácsonyi adománygyűjtéshez (most például megmaradt karácsonyi csomagolópapírokra lenne szükségünk, mert tényleg egész évben készülünk a nagy karácsonyi „csodára”). Másrészt, bár ilyen nagyobb akciókra egész évben sem elég hely, sem elég idő nem jutna, folyamatosan vannak kisebb adománygyűjtéseink. Egész évben gyűjtünk eleségeket gazdira váró kutyáknak és cicáknak. Ezek mellett most a Zero Waste-láda „felvirágoztatására” szeretnék koncentrálni, mert ezzel az iskola környékén sok rászoruló családnak is tudunk segíteni. (Amit péntekig nem visznek el belőle a berzsenyisek – a gyerekjátékok például mindig megmaradnak -, azt a környékbeli lakóknak ajánljuk fel.)

Hányszor volt Olaszországban?

Pontosan nem tudnám összeszámolni. Az biztos, hogy nem annyiszor, mint szerettem volna, és hogy remélhetőleg még nagyon sokszor fogok oda utazni. Ahányszor úgy érzem, hogy már mindent láttam a bakancslistámról, rögtön újabb, kevésbé ismert helyekre bukkanok, vagy új helyek nyílnak, amiket mindenképpen szeretnék felkeresni.

Milyen dimenzió(k)ba nyit kaput valójában a kilences szertár ajtaja?

Eddig kb. csak részecskegyorsítót nem jött még be senki kölcsönkérni. A legkülönfélébb kérdésekkel, kérésekkel szoktak megkeresni és igyekszem segíteni, amiben tudok.

Először tanárként, vagy az IKSZ-es órák ,,ügyintézőjeként" dolgozott az iskolában? Hogyan jött a második szerepköre?

Egyik sem. 2010-ben indult a Berzsenyiben egy, a 9. évfolyamon kötelező készségfeljesztő program, aminek sok eleme hasonlított a mai IKSZ-re. Engem annak a kidolgozására és a koordinálására vettek fel, akkor még szabadidőszervezőként. Utána kezdtem el olaszt is tanítani, majd gyermekvédelmi felelős is lettem, majd, amikor az IKSZ 2012-es bevezetésekor szükség lett egy koordinátor pedagógusra, azt a feladatot is én nyertem meg. Pár év múlva megszüntették azt a lehetőséget, hogy a gimnáziumokban szabadidőszervező tanár vagy gyermekvédelmi felelős lehessen, és a saját fejlesztőprogramunkat is kivezettük, mivel ez időben az IKSZ-nél nagyobb terhet rótt a diákokra és a kettő együtt már túl soknak bizonyult. Így maradtam IKSZ koordinátor pedagógus és olasztanár, illetve emellett önkéntes gyermekvédelmi koordinátor is vagyok, tehát ilyen problémákkal, kérdésekkel továbbra is lehet hozzám fordulni.

Miért nem találjuk meg a névsorban, ha ide járt? Miért változtatott nevet?

Már kijavítottuk a nevemet a névsorban. A szüleimtől két keresztnevet kaptam, amik közül az egyiket nagyon utáltam. 18 évesen lett volna rá először lehetőségem, hogy ne költséges és bonyolult eljárással, hanem pár perc alatt és szinte ingyen visszamenőlegesen megszabaduljak tőle. Mivel sokat emlegettem, mennyire várom már ezt a napot, a híre eljutott Bényei Karcsi bácsihoz is, aki nemcsak az igazgató, hanem akkor már az osztályfőnökünk is volt (erről röviden annyit, hogy nem voltunk „könnyű” osztály). Mivel az érettségi előtt egy bő héttel váltam nagykorúvá, ha akkor kapok új anyakönyvi kivonatot, Karcsi bácsinak pár napja maradt volna csak, hogy nemcsak a bizonyítványomat, hanem a teljes osztály négyévnyi törzslapjait újraírja. Az ő könyörgése hatott meg annyira, hogy a névváltoztatással végül megvártam az érettségi végét.

Mielőtt a berzsóba jött tanítani, mivel töltötte a mindennapjait? Volt másik iskolában is tanár?

Egész életemben csak tanultam és tanítottam. Egy picike, családias hangulatú kéttannyelvű gimnáziumban dolgoztam 14 évig. Oda úgy kerültem, hogy ott voltam először tanítási gyakorlaton, és ugyan nem akartam állandó munkát vállalni, szerettem volna még pár évig tanulni, itthon és külföldön is, ragaszkodtak hozzá, hogy utána maradjak náluk. Nem én választottam munkahelyet, ők választottak engem. Nagyon cselesen, apránként „ejtettek foglyul”, először csak fél évre kérték, hogy maradjak, aztán hogy egy hányatott sorsú osztályt vállaljak el a tanév végéig, aztán még egy évet, még egy osztályt. A végén már mindenki biztos volt benne, hogy onnan fogok nyugdíjba menni. Nagyon sajnáltam, amikor megszüntették azt az iskolát, de egyébként valószínűleg sosem kerültem volna vissza a Berzsenyibe.

Mindig is tanár szeretett volna lenni? Ha nem, mi volt az elképzelése, és mi változtatta meg azt?

Már ovis koromban is tanárnak készültem, és bár gimnazistaként is korrepetáltam kisebb gyerekeket, egyetemistaként tartottam nyelvtanfolyamokat, és magánórákat is adtam, és mindig úgy gondoltam, hogy „egyszer majd,” amikor elég felkészültnek érzem rá magam, középiskolai tanár szeretnék lenni, igazából csak az első „valódi” gimnáziumi tanórámon dőlt el véglegesen, hogy tényleg ezzel szeretnék foglalkozni. Reggel 8 órára volt időpontom a számomra kijelölt iskola igazgatónőjéhez, hogy megbeszéljük, mikor kezdhetem meg a tanítási gyakorlatomat. Becsengetés előtt derült ki, hogy a földrajztanár lebetegedett, és mivel abban az iskolában 7:45-kor kezdődött a tanítás, rajtam kívül, aki mindenhova korábban érkezem, nem volt elérhető más helyettesítő tanár, így a nyelvtanári karrieremet egy váratlan „szakszerű” helyettesítéssel kezdtem. Nagy mázli, hogy pont olyan téma következett, amiben véletlenül nagyon otthon voltam, és hogy így már az első órámon bebizonyosodott, hogy ez egy olyan váratlan kihívásokat tartogató hivatás, amit sosem tudnék megunni. Az óra előtt kb. fél percem volt eldönteni, tényleg szeretném-e ezt csinálni, és az óra végére már teljesen biztos is voltam benne, hogy igen.

Hogyan látja a berzsenyit a másik oldalról?

Szerintem nincs olyan, hogy „másik oldal,” mi, tanárok és a diákok egy oldalon állunk. De természetesen másképp látom a mai diákokat, mint annak idején gimnazistaként az akkori berzsenyiseket és magát az iskolát. Ma már felnőttként visszatekintve (be)látom, mennyire megnehezítettük mi anno a tanáraink dolgát, milyen kihívások elé állítottuk őket a kamaszos viselkedésünkkel. Az, hogy majdnem minden nap viszontlátom a nagy lázongásaink színhelyeit, sokat segít, hogy ne felejtsem el, milyen volt kamasznak lenni. (Mielőtt tömeglázadást indítanék el, azt azért elárulnám, hogy a tanárok kitartó ellenállásának köszönhetően soha semmit nem értünk el a bolondos céljaink közül, „csak” azt, hogy felnőttünk.) A mostani kamaszoknak viszont más jellegű kihívásokkal is meg kell küzdeniük, talán ezért is különböznek annyira a mi generációnktól. Mi a rendszerváltás körüli években egyrészt tele voltunk nagy, világmegváltó tervekkel, másrészt a mi időnkben még nem volt ennyire felgyorsulva világ, ezért talán jobban odafigyeltünk egymásra, több időnk volt a hosszú, tartalmas beszélgetésekre. Internet híján információkat is leginkább egymástól, vagy a tanárainktól szerezhettünk. Szomorúan látom, hogy hiába vannak végre újra kanapék a folyosókon, a diákok többsége már nem beszélgetéssel, hanem a mobiljába mélyedve tölti a szüneteket, lyukasórákat.

Van olyan dolog amit nem tudnak Önről a berzsenyisek, de szeretné ha tudnák?

Tanárként nem az a célom, hogy rólam minél többet megtudjanak a diákok, hanem hogy én minél jobban megismerjem őket, hogy jobban tudjak nekik segíteni.

Mit szokott csinálni szabadidejében?

Aludni. Amióta a Berzsenyiben dolgozom, a korábbi hobbijaimra nem nagyon tudtam időt szakítani, de szerencsére orvosi utasításra rá vagyok kényszerítve, hogy minden nap friss és változatos ételeket főzzek magamnak. Ehhez különböző nyelveken szakácskönyveket, recepteket szinte minden nap nézegetek ötletadónak, a különlegesebb ételekhez termesztett fűszernövényeimről, zöldségeimről is muszáj gondoskodnom, így minden napra jut egy kis kikapcsolódás is.

Mit szeret a legjobban főzni?

Mindig mást. Ha csak a legnagyobb kedvenceimet sorolnám fel, az is megtöltené az újság következő számát. De ha muszáj választani, akkor Marion Grasby thai-ausztrál séf egyszerű és időtakarékos fúziós receptjeit választanám, amiket a végtelenségig lehet tovább variálni.

Mi volt a kilences szertár funkciója, mielőtt a tanárnő idejött?

Először évekig a tanáriban „éltem”, de mivel az állandó jövés-menés zavarta az ott folyó munkát, amikor felszabadult egy tanári szertár, leköltöztem oda. Utána a 9-es szertár IKSZ-es teremként is funkcionált. IKSZ-kuckó névre hallgatott, reflexiós órákat és kiscsoportos szolgálatokat tartottunk ott. Erre az időszakra emlékeztet a szertárban az egyetlen megmaradt fehér, párnás kanapé. Később arra a részére költözött be az iskolapszichológusunk, ahol korábban az IKSZ-es foglalkozásokat tartottuk.

Milyen jótékonysági szervezetekkel áll kapcsolatban?

Azokon a szervezeteken kívül, amelyeknél IKSZ-programunk van, régebben több más szervezettel is kapcsolatban álltam, amiknek magánemberként segítettem, de az utóbbi években én is az iskolai partnereinket támogatom, hobbiszintű önkénteskedésre sajnos már nem jut időm. Feltöltődésként szívesen járnék a kedvenc olasz tengerparti természetvédelmi területemre önkénteskedni, de sajnos csak nyáron vannak náluk ilyen táborok, amikor fullon pörögnek az IKSZ-es programjaink.

Egy átlagos nap mettől-meddig van bent az iskolában?

Valószínűleg én vagyok az egyetlen a Berzsenyiben, akinek nagyon hiányzik, hogy már nem reggel 6-kor nyitunk. Az én munkámban nincs olyan, hogy „átlagos nap”. Annyi biztos, hogy a reggeli nyitástól addig vagyok bent, amíg a 9-es szertár át nem változik a pszichológiai tanácsadás színhelyévé, vagy amíg nincs az iskolán kívüli elintéznivalóm. Szerencsére a pandémia, majd a takarékossági intézkedések miatti korlátozások évei után újra lehet a fogadóintézményekhez bejárni, végre nem online tartjuk a megbeszéléseket, hanem személyesen találkozhatunk, így viszont nekem kell igazodnom mások folyton változó időbeosztáshoz, és próbálok úgy zsonglőrködni az időmmel, hogy közben ne kapjak idegösszeomlást.

Mit üzen a berzsenyiseknek?

Hogy a mobiljuk helyett néha a Zero Waste-dobozunkat is nézegessék. És töltsék fel mindenféle újrahasználható kincsekkel, hogy legyen benne mit nézegetni. Ezzel sok berzsenyisnek és környékbeli lakónak szerezhetnének örömet ezekben a nehéz években.