Berzsenyi's

A száz éves háború

A kezdetek Az angolok és franciák történelme szorosan összefonódik, ennek okát egy norvég vikingben látja jelen sorok írója. Ezt a vikinget Rollo, Hrolf, Raoul, vagy épp Róbert néven ismerte meg az utókor. Fosztogatóival dúlta Nyugat-Európa partjait, egészen addig, amíg III. Károly Nyugati Frank király a vazallusává nem tette azzal, hogy egy tekintélyes méretű földdarabot adományozott neki országából, ahol aztán az északiak letelepedtek, és felvették a keresztény hitet. Ezt a földet Normandiának nevezték, lakói a normanok, betelepülésük 912. környékén történhetett. Az innentől kezdve itt regnáló viking származású dinasztiából származik Fattyú Vilmos, ismertebb nevén Hódító Vilmos. Ez a bizonyos Hódító Vilmos 1066-ban seregeivel a vikingek által megtépázott Angliára tört, melynek trónján akkoriban az angolszász Harold Godwinson ült. 1066. október 14-én a hastingsi csatában megsemmisítő vereséget mért az angolszász hadakra, maga Harold király is életét vesztette a küzdelemben. Hódító Vilmos Anglia elfoglalása után a helyi angolajkú arisztokráciát normanokra cserélte, és konszolidálta uralmát a szigeten. Halála után Normandiát elsőszülött fia, míg a számunkra jelenleg érdekesebb Angliát harmadszülöttje (a másodszülött idő előtt meghalt), II. Vilmos örökölte. A száz éves háborúhoz vezető évszázadok során házasságok és öröklések útján sok Franciaországban lévő föld került az Angliát uraló Plantagenet-ház birtokába. Ilyen volt Anjou (anjoui II. Henrik 1155.-ös öröklése miatt) és Aquitánia (aquitániai Eleanor és II. Henrik házassága nyomán). Így Franciaország egy tekintélyes része angol kézben volt. Azonban ezeknek a földeknek a birtokosai jog szerint még mindig Franciaországhoz tartoztak, ezért adót kellett fizetniük a franciáknak. Amikor gyenge uralkodó ült Anglia trónján, a Franciaországot uraló Valois-királyok előhozakodtak jogaikkal, és visszaszerezték a Plantagenet-dinasztia kezében lévő földeket. 1312.-re már csak egyetlen tartomány volt angol kézen: Gascony. Hogy miért fontos nekünk 1312? Mert ebben az évben látta meg a napvilágot a későbbi III. Eduárd.

III. Eduárd színre lép Az ifjú király uralma nem úgy indult, ahogy az öröklési törvények diktálták. Ezt egy bizonyos Robert Mortimernek köszönheti, aki az anyja szeretője volt – és egyben később a trón elbitorlója is. Azonban a fiatal Plantagenet-sarj igazi harcos volt, és nem mellesleg egy karizmatikus vezető, akit az emberei boldogan követtek a harcba, tehát nem tűrte szó nélkül, hogy csak úgy kirugdossák az őt megillető pozícióból. 1330-ban, mindössze tizenhét évesen néhány barátjával az éj leple alatt beszivárgott Mortimer nagyúr kastélyába, átverekedte magát a testőrségén, majd végül őrizetbe vette Mortimert, s így visszaszerezte az őt illető koronát, Robert Mortimert pedig nem sokkal később felakasztatta. Így kezdődött meg III. Eduárd országlása. Elhatározta, hogy az angol királyi udvar iskolapélda lesz minden keresztény ország számára. A monarcha támogatta a zenét, a költészetet és persze a lovagi kultúrát. A lovagi kultúra alapja az volt, hogy a lovagkirály háborúba vezeti harcosait, akik dicsőséggel (és jó sok hadizsákmánnyal) térnek haza. Ezt a háború művészetében jeleskedő Eduárd meg is tette, sikeres hadjáratot vezetett a skótok ellen. A nemesség odavolt érte, és ahelyett, hogy a maguk érdekeit hajkurászva belülről bomlasztották volna az országot (ami a középkorban inkább jellemző volt a nemességre), Eduárd király leghűbb szövetségesei voltak.

Beüt a krach Mint ahogy arról korábban szó volt, a franciák az évszázadok során diplomáciai úton igyekeztek visszaszerezni a földjeiket. Ennek záloga az volt, hogy Anglia nem elég erős egy háborúhoz, vagy legalábbis a király nem hozza meg a háborúba lépés döntését. Azonban 1337.-ben, amikor hivatalosan is elkobozták Gasconyt az angoloktól, elszámították magukat. Ugyanis III. Eduárd egy harcias lovagkirály volt, és nem állt szándékában meghunyászkodni. Ennek több oka is volt. Az első magától értetődik: nem óhajtott megválni dél-franciaországi földjeitől. Nem mehetünk el amellett, hogy volt ennek egy gazdasági oldala is: a gyapjú. A középkori Európában három nagy gócpontja volt a gyapjú felhasználásának: Anglia, Észak-Olaszország és Flandria (Belgium északi része). A francia király, VI. Fülöp, a Valois házból megtiltotta a Flandriát lakó flamandoknak (akik az alattvalói voltak), hogy kereskedjenek az angolokkal. Ez ugye nem lett volna jó a flamandoknak: ugyanis, ha nincs gyapjú, nem tudnak ruhát készíteni (ami a középkor legjövedelmezőbb iparága volt), ennek hatására összeomlik a gazdaság, és a tartományra éhínség vár. Ez nem lett volna jó az angoloknak sem, akik így nem adhattak volna el több gyapjút flamand partnereiknek. És itt még nem állnak meg a gazdasági velejárók, ugyanis nem csak a gyapjúkereskedelem volt érzékeny pont Eduárd királynak, hanem a Gasconyban termelt bor elvesztése is. Történetünk angol főhőse megpróbált tárgyalni, de francia ellenpólusa erre nem volt hajlandó. Egy nap Ghent (egy flamand város) lakói a piactéren egy pódiumot találtak. Az érdeklődő nép köréje sereglett, nem tudták mire vélni megjelenését. Egyszercsak egy jó kiállású, erős fiatalember állt fel a színpadra. III. Eduárdként, az angolok királyaként mutatkozott be. Azzal kezdte szónoklatát, hogy vissza fogja venni a tőle elbitorolt Gasconyt, mivel azt jogtalanul vették el tőle. De annyira felhergelte magát, hogy itt nem állt meg: közölte hallgatóságával, hogy mivel az anyja a francia királyi családból származik, jogot formál egész Franciaországra; majd kijelentette, hogy el is fogja foglalni azt. Innentől elkerülhetetlenné vált a háború.

Az első fázis Hiába a hangzatos szavak, a Plantagenet-dinasztiát vezető III. Eduárdnak igazából nem volt pénze a háborúra. Az sem javított sokat a helyzeten, hogy Franciaország ötször nagyobb volt Angliánál. Ráadásul a francia flotta akkoriban sokkal nagyobb és erősebb volt az angolnál. Eduárd három évig volt kénytelen halasztani a háborút, majd végül 1340-ben összes tanácsadójának könyörgése ellenére összerántotta flottáját, és megindult, hogy átkeljen a Csatornán. (A pártatlanság kedvéért se La Manchenak, se Angol Csatornának nem nevezzük jelen cikkben, legyen csak egyszerűen Csatorna!) A nemesek és tanácsadók halálra voltak rémülve, méghozzá jó okkal. Aztán mindenki legnagyobb meglepetésére Eduárd Sluys partjainál legyőzte a francia flottát, tizennyolcezer francia életét kioltva. És itt nem állt meg, ugyanis néhány újabb meglepetésgyőzelmet aratott a franciák fölött Bretagne területén. Ám az összevont francia csapatokkal még nem nézett szembe. Gyors győzelmeit Eduárd több körülménynek köszönhette. Az egyik különleges taktikai érzéke volt, ami agresszióval párosult. Gyorsan csapott le lovasaival, felégetett mindent, majd továbbállt (miután kirámolta az áldozatául esett települést). Ennek a stratégiának a gerincét a könnyűlovasság képezte. A taktikát chevauchéenak (ejtsd: sövosé) nevezték. Ez egy francia szó, annyit tesz: lóháton fosztogatni. Az angol uralkodó így is tett, gátlástalanul dúlták a francia földeket, kardélre hányva mindenkit, aki útjukba került. A másik az, hogy kiemelkedő katonák vették őt körül, köszönhetően az általa annyira kedvelt lovagi kultúrának. Ilyen volt például Walter Manny, akit kitűnő taktikai érzékkel és eszeveszett mértékű bátorsággal áldott meg az ég; Henry Lancaster, aki nemcsak tudósként, de hadvezérként is jeleskedett; vagy Captal de Buch, korának legjobb lovas hadvezére. Szóval nem Eduárd volt az egyetlen ész a társaságban. Továbbá, az angolok teljesen újraértelmezték a hadviselést. A középkorban az volt az általános nézet, hogy a csatákat mindig a nehézlovasság nyeri meg, arra kell mindent feltenni. Azonban Eduárd, ahelyett, hogy rohamra küldte volna lovagjait, inkább gyalogosan vetette be őket, mellettük pedig hosszúíjakkal felszerelt íjászokat használt. Ahhoz, hogy valaki tudjon bánni a hosszúíjjal, éveken át tartó képzésre volt szüksége. Ennek az akkoriban elterjedt számszeríjjal szemben számos előnye volt. A hosszúíjból kilőtt nyílvesszőt nem fogta meg a pajzs, illetve sokkal gyorsabban lehetett vele tüzelni: percenként hat nyilat tudott vele kilőni egy képzett íjász. Mivel akkoriban az angol falvakban hétvégenként a hosszúíjjal való gyakorlás volt a fiú gyerekek elfoglaltsága, ezért volt elég képzett hosszúíjász.

A crecy-i csata Azonban a kis sikerek és a francia partok kifosztása nem oldotta meg Anglia azon problémáját, hogy rengeteg pénzbe kerül a háború, és már úsznak az államadósságban. Illetve VI. Fülöp sem fontolgatta még a megadást. Helyette inkább összeállított egy roppant erejű sereget, hogy kiűzze a trónjára pályázó fosztogatót a királyságából egyszer s mindenkorra. Francia ellenpólusa elől az angol monarcha Flandria felé menekült, ahol a velük szövetkező flamandokkal kiegészülve terveztek szembeszállni a Valois-dinasztia seregével. Csakhogy a flamandok nem jöttek. Az átlag hadvezér ilyenkor evakuálja csapatait, és vissza se nézve elmenekül, de történetünk angol főszereplője nem volt egy átlagos hadvezér. Ő úgy gondolta, hogy egy Crecy nevű területen szembenéz a háromszor nagyobb francia sereggel. 1446. augusztus 26-án farkasszemet néztek a felek. Lehetetlen pontos számokat mondani, de a történészek szerint III. Eduárd serege körülbelül tizennégyezer főt számlált. Ebből kétezerötszáz sodronyinges nehézgyalogos, illetve lóról leszállt lovag, kétezerötszáz lándzsás, háromezer-kétszázötven könnyű lovas és hétezer íjász (hosszúíjakkal, páncéltörő nyílhegyekkel). Az angol bal szárnyat Northampton és Arundel earljei (földesurai) vezették, míg a jobb szárny a tizenhat éves trónörökös, a Fekete Herceg, Plantagenet Eduárd irányítása alatt volt. Apja hátul maradt tartalékosként. A szárnyak közepén gyalogosok voltak, a széleken íjászok állomásoztak. Az előttük lévő területre kihegyezett karókat döftek, árkokat ástak, nehezítvén csapataik megközelítését.

Az angol sereg egy erdős dombon helyezkedett el, vezetője pedig mindent elkövetett a morál fenntartása érdekében. Ellenlábasaik serege harmincezer főt számlált, akik már nagyon szerettek volna elégtételt venni az angol fosztogatókon. Tizenkétezer lovag, tizenkétezer gyalogos és hatezer számszeríjász. A sereg már fáradt volt, ezért Fülöp király le akart táborozni. Azonban az emberei máshogy gondolták, ő pedig nem tudott egy ekkora sereget kontrollálni. Először a számszeríjászok közelítették meg az angol állásokat. Azonban az időjárás közbeszólt, egy hirtelen jött zivatar tönkretette a számszeríjakat, felhasználóik pedig ekkor már az angol íjászok hatótávolságán belül álltak. A hosszúíjakat nem viselte meg az eső, szóval elsöprő nyílzápor zúdult a francia előcsatározókra. Jó részük ott hagyta a fogát, a maradék pedig menekülni kezdett. A menekülést nem nézték jó szemmel a francia lovagok, ezért a rohamuk nem az ellenségeikre, hanem saját menekülő harcosaikra irányult. Ez jócskán lelassította őket, így a nyilasoknak több ideje volt tüzelni, ami a francia lovagok létszámának drasztikus megcsappanását eredményezte. Ennek ellenére néhányan eljutottak az angol állásokig, ahol aztán a lóról leszállt lovagok és lándzsások felmorzsolták őket. De itt még nem volt vége az ütközetnek, ugyanis bőven maradtak még franciák, akik az előző rohamban résztvevőknél is dühösebben vetették magukat a földjeiket dúló harcosokra. Különösképp a jobb szárnyra, ahol az ifjú Fekete Herceg majdnem életét vesztette. Olyannyira szorongatott volt a helyzete, hogy apja segítségéért folyamodott, aki elutasította a segítségnyújtást, mivel azt akarta, fia arassa le az összes dicsőséget. Ez végül így is lett, a Fekete Herceg visszaverte a rohamot. Nem sokkal később egy újabb roham érkezett a jobb szárnyra, a támadókat az angol gyalogosok levágták. Összesen tizenöt roham érkezett aznap, fokozatosan egyre gyengébbek és szervezetlenebbek. Maga Fülöp király is részt vett a csatában. Két lovat is kilőttek alóla, illetve egy nyílvessző megsebesítette. Végül egy hűbérese meggyőzte a királyt, hogy vonuljanak vissza. Az angolok alig veszítettek el száz katonát, míg a francia sereg tízezer halottat számlált, ebből ezerötszáz lovag, illetve földbirtokos volt. III. Eduárd nem rendelkezett elég erővel ahhoz, hogy üldözőbe vehesse a menekülő franciákat, de ahhoz igen, hogy ostrom alá vegyen egy francia erődöt. Amíg Calaist ostromolta, a franciákkal szövetséges skótok betörtek Angliába, de Neville’s Crossnál vereséget mértek rájuk. A rákövetkező évben, 1347. augusztus 3-án Calais elesett.

Kényszerbéke Calais angol kézre került, a háborúban azonban nem emiatt állt be tűzszünet. Egyrészt az angol államadósság továbbra is az egeket verte, másrészt 1348-ban megérkezett Franciaországba és Angliába a pestis. Ez pozdorjává zúzott minden háborús elképzelést és padlóra küldte mindkét országot. VI. Fülöp elhunyt, őt II. János követte a trónon. Azonban Gascony továbbra is ki volt téve a fosztogatóknak, 1354-ben Armagnac grófja egy újabb hadjáratot vezetett a tartomány ellen. III. Eduárd a Fekete Herceget küldte Gasconyba…

Források: https://www.youtube.com/watch?v=cL9DxUqeEJQ [https://www.youtube.com/watch?v=L6fgI51PDrQ&t=1168s

https://www.youtube.com/watch?v=L6fgI51PDrQ&t=1168s]https://www.youtube.com/watch?v=i0NXWfCLIfI&t=177s

https://www.youtube.com/watch?v=w5K2K-S013U https://www.youtube.com/watch?v=dQPMbocEt8E&t=304s https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A1z%C3%A9ves_h%C3%A1bor%C3%BA