Boncasztal: Önarckép és énkép

A Nyelvek Napján került terítékre a Műalkotások párbeszéde című előadásfüzér, amelyen három szempontból láthattak prezentációkat az érdeklődők. Mindhárom előadás cikk formájában is olvasható lesz az iskolaújság honlapján. Skultéty Hanna festők önarcképeinek és személyiségének összefüggéseit vizsgálta, Van Gogh, Chagall, és mások munkáin keresztül.

Kép forrása: Wikimedia Commons

Mindenki ismeri a görög férfi, Narcissus történetét. A legszebb halandó volt, aki emberek és istenek szerelmét egyaránt bírta. Különleges vonzerejének még ő maga sem tudott ellenállni; egész nap a víz tükrében csodálta képmását. Végül önimádata lett a veszte: belefulladt a forrás vizébe, amikor megpróbálta megcsókolni tükörképét. Az őt hiányoló istenek utána nevezték el a nárciszvirágot.

Ha nyitottak vagyunk az alternatív értelmezésekre, rájöhetünk, hogy Narcissus az önmagunkkal való találkozás története. A tükörbe nézés élménye öntudatra ébreszti az embert, nem tagadhatjuk. Egyesek szerint Narcissus volt a festészet feltalálója. Leon Battista Alberti szavaival: ”Mit mondasz, mi egyéb a festészet, ha nem magunkhoz ölelni a forrásvizének tükrét?” Mindez fokozottan igaz az önarcképekre.

Kép forrása: Wikimedia Commons

Az énkép az önmagunkról alkotott érzelmekkel átszőtt vélekedéseinket jelenti. Ez a személyiségfejlődésünk során a környezettel való interakció hatására fokozatosan alakul. Az énkép nem egy merev reprezentáció, hanem a tapasztalatok hatására folyamatosan változó dinamikus rendszer. Gyakran szerzünk új tapasztalatokat magunkról és másokról, de bizonyos emberek feje örökké zsong a gondolatoktól. Volt valaki az 1800-as évek második felében, egy megkapó tekintetű, tűnődő arcú férfi, aki sokat tudott volna nekünk mesélni erről.

Kép forrása: Wikimedia Commons

Vincent van Gogh harminchárom és harminchat éves kora között számos önarcképet festett, amelyek az önvizsgálódáson túl alkotói útkeresését is jól mutatják. Mintegy negyvenszer festette le saját magát; mintha negyvenszer kérdezne rá saját létezésére. Camille Pissarro azt mondta: „Ez az ember vagy őrült volt, vagy megelőzött mindenkit, de nem tartom kizártnak, hogy mindkettő igaz”.

Kép forrása: Wikimedia Commons

Gauguin és Van Gogh jó barátok voltak, bár érdekes módon erről az időszakról csak Gauguin feljegyzéseiben olvashatunk. Vincent e két év alatt gyakrabban volt ittas, mint józan, mégis 200 képet festett. Bár a két festő nagyra tartotta egymást, véleményük sokszor nem egyezett meg. „Vincent romantikus, én pedig a primitívekhez vonzódom”, mondta egy barátjának Gauguin. A kettejük közti feszültség odáig fajult, hogy Vincent rátámadt egy pengével barátjára, majd mikor az elmenekült, saját fülét vágta le. Ismerős történet, nem? Megrázó lehetett akkoriban festők barátjának lenni.

Kép forrása: Wikimedia Commons

„A szín nem a szemet megtévesztő realizmus helyi színigazságának kifejezésére, hanem valamiféle belső felindulás sugallására hivatott” – írta öccsének egyik levelében Vincent van Gogh. Ahogy a képen is látható, ezzel a színhasználattal tökéletesen ábrázolta lelkiállapotát. Gauguin számára Van Gogh mint festő értékes. Látszik, hiszen nem az arcra helyezi a hangsúlyt, hanem a művészt az alkotás pillanatában festi meg kompozíciójával együtt. Van Gogh kimondottan iskolapélda erre a jelenségre, de ha másokra nézünk, újakat is látunk.

Kép forrása: https://66.media.tumblr.com/0d2ecccde19fdf43379095c175135bdd/tumblronj9pmTGxS1vdkwkmo11280.jpg

Jehuda Pen Chagallról készült festményén Chagall, az ember szerepel. Feltűnő ruha, enervált, de kedves mosoly, a háttér szándékosan elnagyolt, a bal kéz úgy néz ki, mint aki betegségre hivatkozva inkább távol maradt volna, de nem kapott kimenőt. Egy embert festett egy másik ember.

Kép forrása: https://www.journaldespeintres.com/wp-content/uploads/2013/07/Chagall-Autoportrait-au-col-blanc.jpg

Míg ugyanennek a Chagallnak az önarcképe inkább a belsőre, a lelki világra koncentrál. Sokkal kevésbé egyénített, kicsit sem realisztikus festmény, egy lélek szelfije. Egész más arckifejezés, sok árnyék sok gondolat. A barátok általában jól ismerik egymást, de egyikük mégsem láthat tovább a külsőnél.

Ha képzeletbeli galériánkban róluk Ámos Imre és Anna Margit közös önarcképére térünk át, egy másmilyen viszonyt fedezünk fel. A festőpár a személyes kiteljesedést egymás szeretetében, egymás lelkének tükrében találta meg. Összeolvadnak, de úgy, mintha soha nem is léteztek volna külön. Ha egyiküket kivesszük, a másik csonka lesz, és értelmét veszti. Feladni magunkból egy kicsit, és azt a szerelemnek adni, létezik önmagunk helyes értékelésének és a szerelem megdicsőülésének tisztább módja?

Kép forrása: https://ligetmuhely.com/wp-content/uploads/2017/08/b0649-amos.jpg

Az előadást tartotta: Skultéty Hanna

A cikket írta: Csury Balázs

Csury Balázs

Author: Csury Balázs

Stay in touch with the latest news and subscribe to the RSS Feed about this category

Hozzászólások (0)

Comments are closed


No attachment