Berzsenyi's

Először azt szeretném tőled megkérdezni, hogy milyen volt felvenni a szerepedet a nulladikosok előtt először, majd utoljára? Az első alkalom, amikor kiáll a nulladikosok elé, az az, amikor végre valami kézzelfogható lesz abból, amiért az EB egész évben dolgozik. Az egy felejthetetlen pillanat. Az utolsó ezzel szemben nagyon más volt. Ott nem volt egy percem se gondolkodni előtte, az eső miatt sok mindent át kellett variálni, nyolcfelé állt a fejem. Nem realizáltam előtte, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy a szerepemben vagyok, és csak akkor esett le, hogy most voltam utoljára Spencer, amikor kimondtuk, hogy: mostantól nem Martha, Alex és Spencer, hanem Rozvi, Ádám és Máté vagyunk. Úgyhogy ezt talán nem tudtam azzal a meghittséggel átélni, de cserébe ezt a beszédünket és az előtte lévő final fight-ot élveztem a legjobban az összes eseményünk közül.

Hogy érezted magadat a szereped közben? Sikerült átvenned a karaktered jellemét? Nem, szerintem annyira nem vettem át a karakterem jellemét, de nem is volt célom. Ezekben a szituációkban nem lehet annyira megmutatni a karakter személyiségét, szóval sokkal inkább voltam végig Máté, csak Spencer bőrében, és emiatt mindig nagyon jól éreztem magamat a szerepben.

Gondolom, ezelőtt is szerves része voltál a nulltáboroknak. Mi volt a kedvenc szereped? Van olyan szerepkör, amit szívesen játszol? A tavalyi NagyNullban volt egy szerep, amikor egy parasztbácsit kellett játszanom. Igazából végig csak falusias tájszólással kellett beszélnem, táncolnom, zenélnem, meg tennem magam, és ezt rettentően élveztem. Ez egy ilyen hülyeségem, de minden olyan szerepet szeretek eljátszani, ahol valamilyen akcentust kell felvenni.

Mennyire ment simán a tábor? A kialakult összhang a többiekkel megmaradt? Nagyrészt simán ment. Az eső azért sok mindenen változtatott, de erre számítottunk és mindenre volt tervünk, szóval ebből nem lett baj. Egyedül talán egy olyan program volt - most szándékosan nem fogom megnevezni, nehogy bárkinek lespoilerezzem -, ami nekem egy fájó pont maradt, ott sok minden elcsúszott a tervezetthez képest. Rengeteget kellett alatta rögtönözni, úgyhogy az nem ment ,,simán”, de ment. És tudtunk alkalmazkodni, és a gyerekek élvezték. Ez a legfontosabb. Az összhang pedig egyre csak jobb és jobb lett és lesz is, mert ez már örökké megmarad. De ez szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy jól működjön egy tábor.

Mi volt a legemlékezetesebb pillanat, amit átélhettél az idei táborban? Inkább legemlékezetesebb pillanatokról tudok beszélni. Ott van például a final fight, amit már említettem, hogy rettentően élveztem, aztán a színházas, amikor együtt üvöltöttük a Mamma Miát, vagy PIMP-en a repteret! Hát az zseniális volt. Aztán gitározás, az gyönyörű volt, és szerintem kifejezetten jól sikerült. Hívózene maraton; természetesen az mindig egy felejthetetlen élmény, na meg az avatás. Ott bizonyos értelemben a sajátjainknak éreztem a gyerekeket, és ez egy hihetetlen megnyugtató érzéssel töltött el. És akkor a kerekest még nem is említettem, hiszen az egy nagyon más élmény, és csak annyit szeretnék mondani róla, hogy köszönöm Miki.

Volt-e valami nehézség, amiről azt hitted/hittétek, hogy nem fogjátok tudni megoldani, vagy csak nagyon nehezen? Mi motivált személyesen téged, hogy ne add fel? Hát az a program, amit korábban már szóba hoztam. Azt nem mondanám, hogy egy pillanatig is azt hittem, nem fogjuk tudni megoldani, vagy, hogy egy kudarcba fulladt program lesz, de azt már az elejétől kezdve pontosan láttam, hogy nem úgy fog lezajlani, mint ahogy azt szerettük volna. Viszont csupa olyan probléma merült fel, amiről csak mi, szervezők tudhattuk, hogy az gond, és számomra ez a kulcs, hogy addig minden rendben van, amíg a nulladikosok nem tudják, hogy baj van. Engem ez motivál és szerintem mindig ott kell legyen a fejünkben, hogy bármikor kialakulhatnak teljesen váratlan szituációk, amikre nem lehet felkészülni, de higgadt fejjel, átgondoltan úgy kell ezeket megoldanunk, hogy a gyerekek ebből a lehető legkevesebbet érzékeljék.

Te, mint idei EB, hogyan élted meg a tábort, a felkészülést és szerinted a társaid? Egyszerre volt nagyon hullámzó és nagyon stagnáló. Ez most furcsán hangzik, de ezt úgy értem, hogy természetesen voltak nehéz időszakok és pillanatok, mind a felkészülés alatt, amikor az alapvetően sok dolgom mellé felgyülemlett egy csomó EB munka, mind a tábor alatt, amikor 0-24-ben fel-alá rohangáltam, és addig nem nyugodtam, amíg minden rendben nem lett. De ilyenkor is nagyon élveztem, hogy a táboron dolgozhattam, és még egy és még egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy kialakuljon a 2022-es Nagynull. Ez is baromi izgalmas volt egyébként a szervezésben, hogy a tábor az az utolsó utáni pillanatáig alakul. És lehet nekünk tábortervünk, és minden pillanatra pontos forgatókönyvünk, de ezeket úgyis felülírják a váratlan pillanatok, és ettől lesz emlékezetes az egész. És akkor nem beszélve arról, hogy ezek a nehézségek abszolút eltörpülnek a rengeteg zseniális dolog mellett, ami történt velem ebben az egy évben. Kezdve ott, hogy mennyi csodálatos percet tölthettem két csodálatos emberrel. Hihetetlen, mennyit nevettem, poénkodtam, beszélgettem velük, és nagyon-nagyon sokat köszönhetek nekik. És akkor ott van még számtalan ember, akiket idén volt lehetőségem úgy igazán megismerni, és talán ezek a kapcsolatok a legszebb dolgok, amiket az EB-ségtől kaptam. Biztos vagyok benne, hogy Rozvi és Ádám is - bármit is mondanak majd erről az egy évről - a végén úgyis oda fognak kilyukadni, hogy ez egy ajándék volt a számunkra.

Miért ez lett a hívózene? Na ez egy jó sztori, mert ez eléggé egy utolsó pillanatos döntés volt. Az nem titok, hogy mi szerettünk volna magyar hívózenét, és nagy nehezen választottunk is egyet, azonban elég hamar realizáltuk, hogy Bohemian betyarsra egyszerű és élvezetes koreográfiát kitalálni nem egy könnyű feladat. Ezért aztán elvetettük a magyar zenéket, és úgy döntöttünk, inkább keresünk egy külföldi számot, amire gyorsabban jön az ihlet. Úgyhogy letelepedtünk a fűbe, és benyomtuk a spotify rádiót, és, habár zeneileg eléggé eltér az ízlésünk, de ez volt az a szám, amit meghallottunk, és mindhármunknak nagyon tetszett.

Milyen érzés volt a nulladikosokat az első, végül az utolsó táncnál látni? Nagyon különböző. Az első alkalom még nekem is új szituáció volt, úgyhogy amennyire ők kíváncsiak voltak, mi a következő lépés, én annyira kíváncsi voltam, hogy tetszik-e nekik és nagyon koncentráltam, hogy ne rontsam el. Ekkor inkább éreztem magamat is egy lelkes nulladikosnak, mintsem EB-nek. Az utolsó pedig ennek az ellentéte volt. Ott egy pillanatig sem törődtem vele, hogy most éppen jó lábamat emelem-e, akkor az érdekelt, hogy lássák rajtam minden jókedvemet és örömömet, amit én is láttam rajtuk, és ez nagyon megható volt. Ekkor azt éreztem, hogy itt állok mint EB, és ezek a nulladikosok bizonyos értelemben tényleg a gyerekeim.

Hogy tetszettek a csapatnevek, melyiket találtad a legötletesebbnek? Most minden elfogultság nélkül, szerintem ebben az évben tényleg nagyon jó csopinevek születtek. Ha megkérdeznék, melyik az, amelyik nagyon tetszett, akkor biztosan több, mint a felét felsorolnám. De amelyikeket a legötletesebbnek tartom, az az Alexebb-xm, a Spencairlines - illetve nekik a csopikiáltásaikat szerettem nagyon -, aztán a Scooby Ruby doo, nem véletlenül ők kapták a legjobb csopinév címet, illetve én még nagyon szerettem az Aki kapta, Marthát.

Mit üzensz a berzsenyiseknek, többi EB-nek? Minden berzsenyisnek üzenem, hogy ha valamelyik év, akkor ez rávilágított arra, hogy nagyon meg kell becsülnünk azt, hogy egy ilyen közösség részesei lehetünk, és ne csak azért tegyünk, hogy a részesei is maradjunk, hanem azért, hogy még nagyon sokan a részesei lehessenek. Segítsünk a kilencedikeseknek a beilleszkedésben, hogy aztán jövőre már velük együtt fogadhassunk újabb száznegyven diákot. A többi EB-nek pedig üzenem, hogy nagyon szeretem őket!

Budai Anna, Csűrös Csenge, Dabis Áron, Nagy Hajni és Szabó Laura