A rózsák háborúja 2. rész

A rózsák háborúja

(Háromrészes történetünk második fejezete)

Helyzetjelentés

Az előző cikkben a towtoni ütközet végén tettük le a fonalat, 1461-ben. IV. Eduárd, Anglia királya az “ellenségek magához édesgetése” politikát folytatta, ezért nem végezte ki elődjét (egyben unokatestvérét). A tizennyolc éves uralkodó egy szétszabdalt, megviselt országot szerzett meg, aminek északi szomszédja Anjou Margitot, az előző király feleségét, és fiát Plantagenet Eduárdot bújtatta. A kékvérűek mindig is kreatívak voltak, ha névadásra került a sor. De volt egy erős szövetségese, Warwick nagyúr, aki amellett, hogy nagyszerű hadvezér, kiváló diplomata és sáfár is volt. Nem volt tehát meglepő, hogy a York-ház trónra lépő uralkodójának azon nyomban jobbkezévé avanzsált. Nem volt egyszerű a helyzet, de Eduárd uralma viszonylag stabil volt, néhány oldalában lévő tüskét leszámítva.

Az északi tüske

A Lancastereknek még a towtoni katasztrófa után is maradtak hívei Angliában, leginkább északon, a Lancaster-barát skót határ környékén. Warwick nagyúr sok időt áldozott arra, hogy stabilizálja az ottani helyzetet, leverte az elszórtan lázadozó urakat, ott irtotta a Lancasterek híveit, ahol érte őket. A király politikája a leszámolások stílusában is meglátszott. Ékes példa erre Ralph Percy, Lancaster-párti nemes esete. Az említett hadúr északon randalírozott csapataival, VI. Henriket támogatva. Percy nagyúrnak volt egy erődje is: a Bamburgh kastély, ide hátrált embereivel Warwick serege elől, amit a király jobb keze egy hónap alatt elfoglalt, és 1462. karácsony estéjén foglyul ejtette a lázadó lovagot. A király azonban ahelyett, hogy kivégeztette volna, életben hagyta, és megkímélte őt minden retorziótól. Megtarthatta földjeit, címeit. A király így óhajtotta újra egyesíteni a szétzilált országot. Szövetségessé akarta tenni ellenségeit. És ez egész jól működött. Belső ellenségeinek száma megritkult, támogatói egyre többen lettek. Hála Warwick tevékenységének, észak viszonylag elcsendesült. A külföldi viszonyok azonban nem álltak ilyen jól. Miután Warwick seregével elment északról, Anjou Margit rávette a skót régenstanácsot, hogy törjenek be ismét Angliába. Segítségükre jelentős francia erősítés érkezett, így a Lancasterek újra erőre kaptak északon. Ezért Warwick nagyúr 1463. június 4-én felkerekedett csapataival, hogy kiverje az országból a támadókat és belföldi támogatóikat.

Mielőtt ebbe belemennénk, beszéljünk egy kicsit a franciák intervenciójának miértjéről. Az alapállás az, hogy nemrég megnyerték a százéves háborút, és visszafoglalták az angolok által meghódított területeket (Calais kivételével), ami a Lancaster uralkodó nélkül nem ment volna ilyen könnyen. Államérdek volt, hogy Angliának gyenge királya legyen. Illetve nagyon szúrta a francia udvar szemét, hogy a Yorkok jó kapcsolatot ápolnak a rivális franciaajkú állammal, Burgundiával. Ezért katonákat küldtek a Lancasterek segítésére, akik végül nem csaptak össze Warwickkal. A skótoknak nem volt ilyen szerencséje, őket Norham vára alatt elverte az időközben rohamosan gazdagodó főnemes. Tovább nehezítette a régi király ügyét, hogy 1463. október 8-án a franciák, burgundiak és angolok végre kibékültek. A skótok realizálták a helyzet súlyosságát, és ugyanebben az évben, december 9-én fegyverszünetet kötöttek a yorki kézben lévő Angliával. A diplomáciai sikerek nem nyugtatták meg a magas adók alatt roskadozó adófizetőket, és a megmaradt, immáron lázadó erőknek sikerült felkelést szítaniuk. 1464. március 27-én a király bejelentette, hogy leszámolást indít VI. Henrik hívei ellen, hogy egyszer s mindenkorra pontot tegyen az ügy végére. Serege élére John Neville-t, Montague márkiját (Warwick öccsét) állította. Ő nem volt olyan nagy koponya, mint a bátyja, de hadsereget tudott vezetni. Április 25-én Hedgeley Moornál legyőzte a rebellis csapatokat. A megmaradt harcosokat december 15-én, Hexhamnél roppantotta össze, a még élő vezetőket mind egy szálig lemészárolta. Ezzel az északi tüske kilökődött Plantagenet Eduárd oldalából.

Vissza a politikai harchoz!

A királyt elfogadták a nemesek, és a következő három évben nyugalom köszöntött Angliára. Már csak egy feleség és örökös kellett az uralkodónak. Warwick rá is repült az ügyre, hisz ki lenne alkalmasabb a megfelelő feleség megtalálására, ha nem a trón mögötti hatalom? Rövid idő alatt talált egy francia hercegnőt, elvégezte a szükséges diplomáciai feladatokat, és tető alá hozta a megegyezést. Aztán Eduárd bejelentette, hogy már öt hónapja házas. Ráadásul egy özvegy, kétgyermekes kisnemest vett feleségül, a gyönyörű Elizabeth Woodville-t, akinek az apja ráadásul a Lancasterek oldalán harcolt Towtonnál. Ez úgy történhetett meg, hogy a rendkívül ambiciózus, törtető család lánya elcsavarta a király fejét és teherbe esett. Szóval Eduárd 1467-ben felemelt egy kisnemesi családot (pofon az arisztokráciának), és felrúgott egy egyezményt a franciákkal (pofon Warwicknak). Ezt a parádés belpolitikai stratégiát azzal tetézte, hogy a Woodville-eket juttatta a fontosabb pozíciókba, majd azzal folytatta, hogy beházasította a család tagjait a nagynevű angol arisztokrata házakba (köztük Warwickéba is!), illetve nagyobb földeket adományozott nekik. Újabb pofon az arisztokráciának. Eduárd remekelt, hála az okos és gyönyörű, nem mellesleg rendkívül ambiciózus feleségének. És ezzel újrakezdődött az előző évtizedből jól ismert hatalmi harc. Warwick úgy próbálta biztosítani pozícióját, hogy elraboltatta VI. Henriket Skóciából. IV. Eduárd házi őrizetbe helyezte jó körülmények között tartva őt. A király tudta, hogy a házassága olyan jól sikerült, hogy Warwick fejében már lázadó gondolatok keringenek, ezért még több befolyáshoz és uradalomhoz juttatta. De Richard Neville, Warwick birtokosa nem ezt akarta. Ő a monarcha jobbkeze akart lenni, ahogy mindig is volt, de a király ezt nem tudta megadni neki. Így ez a politikai zseni tovább folytatta szenzációs menetelését, és szövetkezett a Woodville-ek által favorizált burgundokkal, ezzel irrelevánssá téve az ország egyik legnagyobb nemesét és felhergelve a franciákat. Warwick nem adta fel, és megpróbálta hozzáadni lányát, Isabell Neville-t, a király öccséhez, Plantagenet Györgyhöz. Nem járt sikerrel, kiesett a hatalom köreiből.

Redesdale-i Robin lázadása

Tehát, a politikusok gyöngye magára haragította azt, aki trónra juttatta (meg amúgy az angol arisztokrácia egy szignifikáns részét), illetve nem enyhített az adófizető nép terhein. Valaki azt terjesztette, hogy a Woodville-ek miatt van annyi adó, hogy a beszedett pénzt elsikkasztják, egy szó mint száz, minden rossznak ők a forrásai. A szenvedő nép nem tekintett kritikusan a fámára, inkább elfogadta azt valóságként. Szóval adott a nyomorgó nép, és van egy kézzelfogható ellensége. Meg valaki a háttérben, aki tovább tüzeli őket. Ennek eredménye egy kifejezetten Woodville-ellenes lázadás lett, Redesdale-i Robin vezetésével., akiről csak annyit lehetett tudni, hogy nagyon utálja a Woodville-eket, és azt követeli tizenhatezer ember élén, hogy a gyűlölt családot távolítsák el a hatalom közeléből. Az uralkodó a seregével északra indult, de Warwick segítsége nélkül nem akart megütközni velük. Csakhogy egykori jobbkezét addigra maga ellen fordította. Ám Warwick ahelyett, hogy hadbahívására válaszolt volna, hozzáadta lányát a király testvéréhez, György herceghez. Majd vele és seregével északnak indult, királya ellen. Ezzel együtt nyílt levelet intézett az ország politikai elitjéhez, melyben kijelentette, hogy Eduárdot meg kell menteni a Woodville-ektől. Hozzátette: aki egyetért, csatlakozzon. Ez nyílt lázítás volt. Ezután 1469. július 26-án Edgecott Moornál Warwick megsemmisítette a király csapatait és fogságba ejtette az uralkodót. A külvilág úgy látta, hogy Richard Neville csak kihasználja a helyzetet, és pontosan ez volt az, amit ő el akart hitetni az emberekkel. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a lázadást Sir John Conyers, Warwick bizalmasa robbantotta ki, ura tervei szerint. Tehát Warwick grófja a háttérből kirobbantatott egy lázadást egy valós problémára reflektálva, majd hátba támadta a lázadók ellen induló királyt, megsemmisítette seregét, és kivégezte jelenlévő hadvezéreit, majd rács mögé tette a királyt. Ezt követően vérszemet kapott, és az összes Woodville-t akit megtalált, kivégeztette egy kisipari népirtást rendezve. Ez történt akkor, ha valaki szerelemből házasodott a középkorban. Warwick terve jó volt, de nem mondható teljesnek. Nem tudta, mit kezdjen az elfogott királlyal. Egy ilyen szituációban a megfelelő lépés a trónfosztás és a király kivégzése lett volna. Csakhogy Warwick nem tudta megöletni Eduárdot, hogy Györgyöt tegye a helyére. Szerette egykori neveltjét. Anglia kezdett káoszba fulladni, mert nem volt, aki uralkodjon (a király tömlöcben volt, Warwicket pedig a nemesek nem engedték kormányozni). A lázadó nagyúr kénytelen volt ezt beismerni, és visszalépni. Szabadon engedte a királyt, és bocsánatért esedezett. Hihetetlen módon a király tartotta magát kezdeti politikájához, és megbocsátott. A felkelést leverték, majd bizonyítékot találtak Richard Neville bűnrészességére. A “Királycsináló” kénytelen volt György herceggel együtt elmenekülni Angliából.

Kiújul a polgárháború

Franciaországban találtak menedékre, Anjou Margit társaságában. Warwick nem akarta száműzetésben leélni hátralévő életét, ezért szövetségre lépett az exkirálynővel. Közösen tervezték meg Anglia invázióját, emellett megállapodtak abban is, hogy VI. Henrik fia, Eduárd herceg feleségül fogja venni Anne Neville-t, Richard Neville fiatalabb lányát, illetve létre fogják hozni a francia-angol szövetséget. Erre XI. Lajos, francia király is rábólintott. 1470. szeptember 9-én Warwick visszatért hazájába, majd öccse, John Neville, Montague márkijának seregeivel kiegészülve elkergették IV. Eduárdot Angliából. Október 6-án VI. Henrik újra trónra lépett. 1471. március 2-án a trónfosztott király ezerkétszáz ember élén visszatért a már Lancasterek által uralt Angliába, mondván, hogy ő csak a régi York birtokokra szeretne visszatérni. Valamiért nem hittek neki. Plantagenet Eduárd Közép-Angliában toborzott, míg a Lancaster-pártiak a déli parton gyülekeztek. Warwick nagyúr Coventryben rendezkedett be, de nem ment csatába, amíg meg nem érkezett az erősítés. Eközben York bevonult Londonba, ahol örömmel fogadták. VI. Henrik újra a Tower börtönbe került. A hír hallatára Warwick tizenhatezer emberrel elindult London felé. Az exkirály tizenkétezer emberrel indult, hogy fogadja. 1471. április 14-én Barnetnél, sűrű ködben csaptak össze a felek. A köd miatt Warwick csapatai tévedésből egymást támadták, ami káoszba torkollott, amit IV. Eduárd király nem átallott kihasználni. Megsemmisítő vereséget mért ellenségeire. A csata végére holtan feküdt a harcmezőn a Neville testvérpár, Warwick és Montague nagyúr is. A Lancaster-pártiak visszamenekültek Franciaországba, de vezetőik már nem voltak. Plantagenet Henrik fiát megölték a York-pártiak, Anjou Margitot a Towerbe zárták, IV. Eduárd pedig megölette VI. Henriket. Ezzel a Lancaster ág kihalt.

A képen Neville Warwick látható.

Források: https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zs%C3%A1k_h%C3%A1bor%C3%BAja

https://www.youtube.com/watch?v=8usSAMpuSVI&t=231s

https://www.youtube.com/watch?v=fG1NpCE1B5k&t=1s

Írta: Dabis Áron

Áron

Author: Áron

Stay in touch with the latest news and subscribe to the RSS Feed about this category

Hozzászólások (0)

Comments are closed


No attachment



You might also like

Karácsony eredete és az ünnepek jelentősége

Vajon hogyan alakult ki a karácsony és az azt körülölelő hagyományok? Honnan erednek a karácsonyfák? És mi a jelentősége egyáltalán az ünnepeknek? Ebben a cikkben ezekre keressük a választ.

Folytatás

A száz éves háború 1.

Dabis Áron cikke a száz éves háború első éveiről, a jelenleg bizonytalan epizódszámú sorozat első része.

Folytatás