A rózsák háborúja

A rózsák háborúja

(Háromrészes történetünk első fejezete)

Mielőtt belemélyednénk a rózsák háborújának történetébe, fontosnak tartom, hogy tegyünk egy kis áttekintést a korabeli Angliában. A háború kezdetét 1450-re datálhatjuk, ezért a felvezető az azelőtti időszakról fog szólni.

Anglia 1450 előtt

Ebben az időszakban még dúlt a százéves háború. Angliának még voltak nagyobb uradalmai Franciaország területén, de a háború már kezdett a franciák javára eldőlni. Ehhez az is tevékenyen hozzájárult, hogy 1435-ben felbomlott az Anglia és Burgundia között köttetett szövetség. Ha ez nem volna elég, egy teljesen inkompetens uralkodó ült az angol trónon, akit a nemesek kedvükre kihasználhattak, a királyi birtokok száma így jelentősen megcsappant, a földbirtokosok pedig nyugodtan kiélhették hatalomvágyukat. Ezen nem segített az sem, hogy az adminisztráció a velejéig korrupt volt, a lakosság pedig még nem hevert ki egy XIV. századi pestisjárványt, ami a népességet majdhogynem megfelezte (2-2,5 millió fő élt a járvány után a történészek szerint), aminek köszönhetően munkaerőhiány keletkezett. Annak tükrében, hogy nem volt ember a földeken, élelemhiány ütötte fel rút fejét, előfordultak olyan évek, amikor a lakosság éhezett.

Összegezzünk!

Az ország még mindig egy demográfiai katasztrófa után nyalogatja rendkívül nagy sebeit, a lakosság próbál nem éhen halni, az ország gazdasági és politikai elitje nem lát túl a saját hatalomvágyán, az adminisztráció fuldoklik a korrupcióban, aminek hála az államkincstár állapota elkeserítő, mindeközben egy hatalmas háború tombol a Franciaországban lévő birtokokon és úgy áll a helyzet, hogy ezt az ország elveszíti. Mindennek a tetejében egy mentálisan beteg ember ül a trónon, akiről köztudomású, hogy Anglia történetének valaha volt egyik legpocsékabb uralkodója.

Ez az ember a Plantagenet-ház Lancaster ágából VI. Henrik néven ismert. Nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, a király nem tudta kezelni az ország helyzetét.

1445-ben feleségül vette a francia származású Anjou Margitot, aki egy nagyon nagy formátumú szereplőjévé válik a következő évtizedeknek. Egy könyörtelen, határozott, furfangos nőszeméllyel van dolgunk, aki képes és akar is uralkodni.

Nem felejtette el, hogy egy francia nemes gyermeke. Rövid idő alatt befolyása alá vonta Henriket, és átvette a franciaországi ügyek intézését. Ebből következően a királyság egyre kisebb és kisebb területekre szorult vissza francia földön.

Akkora volt a hatalma, hogy rá tudta venni a királyt: mondjon le Maine-ről és Anjouról, amit a gyengeelméjű uralkodó készséggel meg is tett.

A döntés hideg zuhanyként érte az angol arisztokráciát, de a király határozatával szemben tehetetlenek voltak, ezért kénytelen-kelletlen átengedték a franciáknak ígért területeket.

Egy év múlva újfent összecsaptak a fegyverek, és 1450. nyarára az angolok Normandiát is elvesztették.

Cade lázadása és az első szög a béke koporsójában

Most, hogy a felvezetőn túl vagyunk, vessük bele magunkat az eseményekbe!

1450-ben járunk, a nép már abszolút kikészült. Nem elég, hogy magasak az adók (hogy valamennyi pénz mégiscsak legyen a szétlopott államkasszában), kevés az élelem, de még egy vesztes háború is van az uralkodó elit számláján.

Mit csinál a nép, ha nagyon elégedetlen? Fellázad, és végez a bűnbakokkal.

Jack Cade vezetésével 1450. májusában Kentben ki is robbant a lázadás, amivel szemben a kormányzat teljesen tehetetlen volt.

Suffolk hercege (a király jobb keze már húsz éve) fejét vesztette, ami azt eredményezte, hogy az országot minimálisan összefogó erő is megsemmisült. Cade seregei akadály nélkül elfoglalták és feldúlták Londont, majd az elszabadult tömeg kivégzések garmadáját indította el.

Suffolk halála után már senki nem állt az útjukba. Henrik ahelyett, hogy szétverte volna a rebelliseket, inkább kiadta nekik a korrupt és gyűlölt kincstárnokot. Na, itt a tömeg vérszemet kapott, és az összes kéznél lévő vezetőt kivégezte. Így halt lincselés általi halált William Ayschough, Salisbury püspöke és Adam Moleyns, Chichester püspöke is.

Ezzel párhuzamosan az ország további pontjain is anarchikus állapotok uralkodtak. A király magára hagyta Londont és vidékre menekült, a város pedig egy nagy mészárszékké vált, ahol boldog-boldogtalant megöltek. Cade teljes mértékben elvesztette a kontrollt, de már akkor, amikor a sereg fosztogatásba kezdett.

A lázadás csúcspontja egy hídon következett be. A polgármester összeszedte magát (meg az embereit) és kiverték a lázadókat Londonból. Rengeteg halott várta vissza az uralkodót.

És itt lépett színre Anjou Margit, aki férjével ellentétben Londonban maradt. Miután a polgármester kizárta a felkelőket a városból, királyi amnesztiát hirdetett, ezzel felszámolva a csatározások után megmaradt csapatokat.

De ha bárki azt hiszi, hogy ennél tovább nem ment, az nagyot téved. A királyné hidegvérrel kivégezte a felkelés vezetőit. Elvégezte a király feladatát. Kötelességének érezte, hogy stabilizálja a királyságot. A gond az, hogy nem ő volt az egyetlen, aki a királyság megmentőjévé óhajtott válni. Richárd, York hercege, Írország helytartója, egy tapasztalt, sokat látott veterán, számos csata hőse, Anglia egyik legkiválóbb hadvezére, a király unokatestvére és egyben örököse (ugyanis Margit és Henrik házassága eddig még nem eredményezett gyereket) a felkelés hallatára összeszedte seregét és elindult Londonba. Biztos volt benne, hogy ő a megoldás Anglia problémáira.

Szeptember 27. 5000 fős hadserege élén megérkezik Londonba, hogy a lord protector pozíciót kérje. A lord protector az olyasmi, mint magyar viszonylatban a nádorispán. A király utáni legfontosabb személy.

Amikor kérését az uralkodó elé tárta, azzal volt kénytelen szembesülni, hogy elkésett. A királyné már rávette Henriket, hogy adja ezt a pozíciót egy hozzá (Margithoz) hű nemesnek, Somerset nagyúrnak, aki nemrég tért haza a katasztrofális francia hadjáratából, mely oly sok föld elvesztését eredményezte.

York forrófejű ember lévén nem rejtette véka alá véleményét, és a király, a tanács és nem mellesleg Somerset színe előtt becstelennek, gyávának és árulónak nevezte, elhordta mindennek, majd sértődötten távozott.

Beszéljünk egy kicsit Somersetről!

Mint ahogy azt a normandiai katasztrófa bizonyítja, nem volt egy katonai zseni. Nem volt ostoba, az intrikához konyított egy kicsit, de összességében nem volt akkora durranás, hogy az ország második embere legyen. Akkor miért választotta őt a királyné? Mert Margit nő volt, így nem tölthette be a lord protector pozíciót és kellett neki egy báb, akin keresztül intézheti ezen feladatokat is. A báb szerepére Somerset tökéletesen alkalmas volt.

York azonban nem törődött bele a helyzetbe. Helyette inkább felszólította a királyt, hogy állítsa bíróság elé Somersetet. A béke fenntartása érdekében Henrik beleegyezett, de csak ha York hazaküldi embereit. Ezt ő készséggel megtette, majd a király színe elé járult, hogy átvegye Somerset helyét.

Belesétált Somerset csapdájába, fogságba esett. Megúszta annyival, hogy meg kellett ígérnie, hogy mostantól jó fiú lesz. Mármint hűséges a koronához. Tehát alaposan megalázták.

A York-“puccs”

Innentől kezdve viszonylagos nyugalom uralkodott Angliában. 1453-ban a királyné teherbe esett, ami reménysugárt nyújtott az országnak: ha fiút szül, azzal egy részről bebiztosítja a helyét Anglia politikai életében, másrészről megnyugtatja az angol uralkodó osztályt a trónutódlás kérdésében.

Ám ez az öröm se tarthatatott sokáig.

Franciaországban volt még egy angol földdarab. Gascony. Találják ki az olvasók, hogy mi történt! Igen, az is elesett.

E hír hatására a mentálisan amúgy is gyenge király elméje összeomlott, rángógörcsöt kapott, majd katatón állapotba került.

Tehát az ország elveszítette utolsó francia birtokát, a király uralkodásra képtelenné vált (nem mintha eddig nem lett volna az, de most egy új szintre zuhant), és még volt a háttérben egy dühös főúr. Henriket még fia, Eduárd herceg születése sem tudta kirántani állapotából, ezzel a kormányzás megbénult: semmilyen intézkedést nem tudtak hozni egy magánál lévő monarcha híján.

Margit királyné pozíciójának megszilárdítása érdekében gyermeke keresztapjának nevezi ki Somersetet, ezzel megpecsételve szövetségüket. A királynénak most a nemesek támogatását kellett elnyernie. Ez azért volt kulcsfontosságú, mert el kell ismertetnie Eduárd herceget Henrik örökösének yorki Richárd ellenében, akit eddig a trón örököseként kezeltek.

Somerset összehívja a nagytanácsot, hogy megerősítsék az új örökös pozícióját, York hercegét pedig elfelejtették meghívni. A szövetségesei tájékoztatták erről, ám ő nem jött zavarba, elment meghívó nélkül is. Somersetet újfent árulónak nevezte, majd kihasználta, hogy a király nincs magánál, és börtönbe vetette, ezzel tulajdonképpen átvéve a hatalmat.

Anjou Margit királyné nehéz helyzetben találta magát, amiből egy elég szokatlan módon próbált kitörni: egy rendeletet terjesztett a parlament elé, amivel felhatalmazta magát az uralkodásra - a király minden jogát magára óhajtotta ruházni.

Azonban Margit elszámolta magát. A parlament semmiképp sem fogadott el egy nőt az ország vezetőjének, pláne nem egy francia nőt.

Ezzel a kudarccal Margit háttérbe szorult, és az új lord protector neki látott az ország stabilizálásának. Leállította a régóta egymást maró urakat és végre nyugalmat hozott, ezzel bebizonyítva, hogy ő az az ember, akire az országnak szüksége van.

De York uralma nem tartott sokáig.

1454. karácsonyán VI. Henrik magához tért, Somersetet kiengedték a börtönől, York hercegét pedig leváltották. Visszaállt a régi rend. Azonban ezt a hatalomátvételt a Lancaster pártiak nem hagyhatták megtorlatlanul - és ezt York is tudta.

Az 1. csata

Két választási lehetőség állt előtte: vagy vissza megy északi birtokaira és innentől nem foglalkozik az ország ügyeivel, és reménykedik abban, hogy nem bántják, vagy fellázad.

Yorknak nem is volt kérdés, hogy mit fog tenni. Hadba hívta csapatait, három ezer ember élén visszaindult Londonba. A királyné elküldte Somersetet, hogy győzze le a sereget. Somerset esélyei nem voltak túl jók, mivel csak kétezer embert tudott összetrombitálni az ütközetre.

1455. május 22.-én St. Albans-nél csaptak össze ahol kezdetét vette a rózsák háborúja. Henrik király jelen volt a csatában, de nem tudta inspirálni embereit, így ők harci kedv nélkül néztek farkasszemet a túlerővel.

York legközelebbi szövetségese, Richard Neville, Warwick grófja indította meg a támadást, melynek végén Henrik és Somerset fogságba estek. Katonái elfogták Somersetet, mire York nagyúr (szembemenve a középkori hadviselés szabályaival) ott helyben lefejezte. Azonban nemcsak ő, hanem még két főnemes (Clifford és Northumberland nagyurak) is életüket vesztették a harcmezőn.

York győzött, de átlépett egy vörös vonalat. Megtámadta a király seregeit és egy olyan konfliktust indított el, ami kiterjedt a következő harminc évre. York és szövetségesei (Warwick, Salisbury) hűségükről biztosították a királyt, és ezért csak egy dolgot kértek: tegye őket tanácsosaivá. Henrik nem meglepő módon beleegyezett.

Így újra a Yorkoknak állt a zászló.

York és a legális(?) munkaszerzés

A lord protector leosztotta a fontosabb pozíciókat az embereinek, és megpróbált kormányozni - de a parlament nem támogatta. Pedig égető szüksége lett volna rá a kincstár kétségbeejtő helyzete miatt.

Benyújtott egy javaslatot, ami visszavett volna némi földet a korona kezébe a nemesektől. Természetesen leszavazták. Miután ráébredt tehetetlenségére, lemondott poziciójáról, és hazament, így Margit visszaszerezhette befolyását, és hozzálátott a kormányzáshoz.

Egész jól csinálta, ami nem is csoda, hisz miként Richárd, York hercege, Anjou Margit is az ország javát akarta.

Azonban túlságosan meggyűlölték egymást ahhoz, hogy itt véget érjen a konfliktus. A királyné holtan akarta látni Yorkot. A király nevében felállított egy sereget és északra indult.

1459. október 12.-én Ludlow kastélyánál találkoztak a felek, ám ezúttal a király pártiak voltak túlerőben.

A csata előtt üzengetések zajlottak. York hűségéről biztosította a királyt, a király pedig fegyverei letételére szólította fel York hercegét, ami nem történt meg.

A York-párti sereg a túlerővel szembesülve dezertálni kezdett. York realizálta a helyzetet, és futásnak eredt.

Margit királyné novemberben áttolt a parlamenten egy olyan rendeletet, ami a York házat és szövetségeseit megfosztotta birtokaiktól és címeiktől, továbbá örökre száműzte őket a nemesség soraiból.

York hercege elmenekült Angliából.

Harc a trónért

Nem sokkal később Warwick (aki szintén elmenekült) egy serege élén hazatért és Northamptonnál vereséget mért a király seregeire, s ezúttal Margit királyné kényszerült menekülésre.

De Henriket elfogták. Megint. Ezzel a terep biztonságossá vált Yorknak a visszatérésre. 1460. október 10.-én York megérkezett, és kivont karddal vonult be a parlamentbe Anglia koronáját követelve - amire egyébként volt is joga.

Na, itt akkor álljunk meg egy szóra! A York párt és a Lancaster párt egy családba, a Plantagenet dinasztiába tartoztak. Unokatestvérek. Mindkettő a Plantagenet házból sarjadt ki.

III. Plantagenet Eduárd (XIV. századi angol király) gyermekei lettek a későbbi Yorkok (Edmund, York hercege) és Lancasterek (John, Lancaster hercege). III. Plantagenet Eduárdnak négy fia volt. Eduárd, a fekete herceg, John (Lancaster), Edmund (York) és Thomas (történetünk szempontjából jelentéktelen). III. Eduárd legidősebb fia, a fekete herceg még apja előtt meghalt, és amikor a király elhunyt, a trón az ő fiára, III. Eduárd unokájára szállt, II. Richárdra.

1397.-ben (II. Richárd regnálása alatt) John fia, Henrik, Lancaster hercege fellázadt és magához ragadta a trónt. Ő lett IV. Henrik.

Összegzés: a Yorkoknak és Lancastereknek ugyanannyi joguk volt a trónra, elvégre mindkét ház a Plantagenetektől származik. A bitorlást meg hiába mondták volna a Lancasterek, hisz maguk is bitorlóként ültek a trónon.

Hol is tartottunk? Ja igen, York hercege el akarta bitorolni Anglia trónját, mondván, a Lancasterek bitorlók és ő a trón jogos ura. Nem röhög! Amikor ezt yorki Richárd előadta, a parlamentben kitört a káosz. Két hét múlva a parlament döntött. Richárd nem kapta meg a trónt, de újra ő lett a lord protector és ígéretet tettek arra, hogy VI. Henrik halála után ő, vagy gyermekei öröklik a trónt. Ezt a döntést az is elősegítette, hogy Londont körbezárták a York pártiak.

Yorki Richárd és Anjou Margit végső leszámolása

York hercegének már csak egy ember állt az útjában. A Skóciában menedékre lelő Anjou Margit, akinek nagyon nem tetszett, hogy tulajdonképpen kitagadták a fiát az öröklésből. Természetesen ezt nem hagyta annyiban, és újra kezdte a polgárháborút. Minden Lancaster pártit magához hívott és dél felé indult. York Salisbury nagyúrral és Thomas Nevillel, meg egy 6000 fős sereggel északnak indult. Csakhogy elszámolta magát. A Lancasterek kétszeres túlerőben Wakefieldnél, 1460. december 30.-án legyőzték a Yorkokat, Plantagenet házi Richárdot, York hercegét pedig megölték. Anjou Margit legyőzte York hercegét.

Polgárháború

A wakefieldi csata után a Yorkoknak két nagyobb haderejük maradt. Az egyiket Plantagenet Eduárd, Plantagenet Richárd tizennyolc éves utódja, a másikat Richard Neville, azaz Warwick nagyúr, York megboldogult hercegének régi szövetségese vezetett.

Warwick nagyúr és York új hercege között mentor-tanítvány kapcsolat volt, így nem is volt kérdés, hogy Richard Neville mit lépett. Amikor Anjou Margit London felé indult, Eduárd herceg seregével Walesben állomásozott és hírt kapott arról, hogy egy Lancasterekhez hű sereg szeretne átvonulni Walesen, hogy egyesüljön a királynő csapataival.

1461. február 2-án Eduárd megsemmisítette ezt a sereget. Warwick ezzel párhuzamosan Anglia délkeleti részén volt seregével, és épp St. Albans felé igyekezett, hogy ott feltartóztassa a becslések szerint 20.000 fős Lancaster sereget.

Warwick, bár nagy formátumú stratéga volt, azért ekkora túlerőt nem tudott legyőzni. Február 12-én vereséget szenvedett. Annyit azonban mégis elért, hogy időt nyert pártfogoltjának, aki még a Lancasterek előtt Londonba ért és IV. Eduárd néven megkoronáztatta magát. Miután ezzel megvolt, amnesztiát ígért a Lancasterek kisebb jövedelmű támogatóinak, ezzel gyengítve őket.

1461. március 29-én Towtonnál lezajlott Anglia történetének legvéresebb ütközete, ahol a becslések szerint 42.000 Lancaster-párti és 36.000 York-párti harcolt.

Eleinte a Lancasterek voltak az esélyesek, mert több főúr csatlakozott hozzájuk, illetve könnyebben jutottak ellátmányhoz, azonban a Yorkokat segítette vezérük jelenléte.

Plantagenet Eduárd mindig az első sorokban harcolt, mindig ott tűnt fel, ahol a legrosszabbul álltak katonái. Hasonlóan viselkedett a sebesült Warwick is. Amikor az erősítés Norfolk nagyúr képében megérkezett, a Lancasterek serege megroppant és Anglia történetének legbrutálisabb csatája eldőlt. A becslések szerint 28.000 ember hagyta ott a fogát. A csata végeztével bebiztosult IV. Eduárd uralma - azonban a rózsák háborúja még korántsem ért véget.

Források:

https://www.youtube.com/watch?v=8usSAMpuSVI

https://www.youtube.com/watch?v=SB_OThWd-eA

https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zs%C3%A1k_h%C3%A1bor%C3%BAja#York_tr%C3%B3nig%C3%A9nye_%C3%A9s_hal%C3%A1la

Írta: Dabis Áron

Áron

Author: Áron

Stay in touch with the latest news and subscribe to the RSS Feed about this category

Hozzászólások (0)

Comments are closed


No attachment



You might also like

5 egyszerű, gyors, sütés nélküli recept

Sokszor kívánunk meg a mindennapokban egy kis édeset, de nem mindig van kedve az embernek órákat pepecselni egy sütivel, bekapcsolni a sütőt, vagy lemenni a boltba alapanyagért. Az alábbiakban pár nagyon egyszerű, könnyen elkészíthető receptet olvashattok, amik kevés hozzávalót igényelnek, és még a sütőt sem kell bekapcsolni hozzájuk.

Folytatás

A rózsák háborúja 3.

A rózsák háborúját elmesélő cikksorozat harmadik s egyben utolsó része.

Folytatás