KISEB 2021 UTOLSÓ INTERJÚ - MERÉNYI MARCI

Az alábbi linken olvashatjátok a 2021 KisEB-vel készült ELSŐ INTERJÚT. A másik két EB-vel készült UTOLSÓ INTERJÚT pedig itt tudjátok elérni: Ábri Ati és Kojnok Lili.

Első kérdésünk az lenne, hogy mennyire volt nehéz a munkátok a karantén miatt?

Nekünk az volt a szerencsénk, hogy barátként is jóban voltunk, és amikor összeültünk dolgozni, az nemcsak arról szólt, hogy munka, munka, munka, hanem meg tudtunk állni közben kicsit beszélgetni. Természetesen amikor három EB együtt dolgozik, általában nagyon közel kerülnek egymáshoz, és életre szóló barátságok kötődnek, nekünk pedig nagyon-nagy ajándék volt az, hogy ez nem munka közben alakult ki, hanem már megvolt. Nagyon sok program van a nullozásban, amihez élő kontakt kell a szervezőkkel, például a csopvezmunka, vagy az értesítés, hogy ki jutott tovább szóbelizni, vagy egyáltalán a szóbelik megtartása: ez bonyolult volt, volt, akit nem engedtek el szóbelizni. Sok olyan helyzettel találkoztunk – mostanában sokat hallottam ezt a kifejezést –, amik békeidőben nem történtek volna meg.

Hogyan viselted azt, hogy az első kirándulást is online kellett tartani?

Hát amikor november elején volt ez a bezárás, akkor azért számítottunk arra, hogy ez egy nehezebb év lesz. Amikor először beszéltünk az igazgatónővel, akkor azt mondta, készüljünk fel arra, hogy talán nem is lehet majd tábor. Ez nem volt a legkellemesebb beszélgetés, de igazából ő sem elvenni akarta a kedvünket, hanem felkészíteni minket arra, hogy ez egy kemény munka lesz. Az első kirándulás olyan helyzet volt, hogy tudtuk, hogy ha nagyon szeretnénk is élőben megtartani, azért, hogy lehessen tábor meg lehessen második kirándulás, meg kell hoznunk azt az áldozatot, hogy ez online legyen. Nekünk annyival volt nagyobb szerencsénk, mint a tavalyi EB-knek, hogy mi már csopvezként végignéztük, hogy ez hogyan működik, így mi tudtunk javítani rajta és kicsit továbbfejleszteni. Úgyhogy szerintem alapvetően ez nem volt probléma. Teljesen más szervezést igényelt, mint egy élő kirándulás, és szerintem az volt a legextrémebb az egészben, hogy ahogy elindították a csoportok a kirándulást, ránk, hármunkra nem volt szükség. Mert mindenki csak videóról nézett minket, mi nem léptünk be a Meetekbe, és ezért nagyon fura volt, hogy tudtam, hogy megy a kirándulás, de igazából én csak annyit raktam le az asztalra, hogy ezt megszerveztem. Ebben a tekintetben az EB-ség nagyon más a közvetlen szervezőségtől, mert ott folyamatosan alakítod az élményt a nullosoknak és a szervezőknek, míg EB-ként sokkal inkább előkészíted ezt az egészet, és arra koncentrálsz, hogy ez flottul és gördülékenyen menjen. Ez volt szerintem az első élmény, amikor ezt az érzést megtapasztaltam.

Évek óta nem tartottak KisNullt az idei táborhelyszínen. Te voltál már ott? Milyen érzés volt Pusztamarótra visszatérni?

Én nem voltam még ott, de amikor elkezdtünk hárman dolgozni, az egyik első programpontunk az volt, hogy utánanéztünk annak, mi a helyzet Pusztamaróttal, mivel Atit nagyon sok jó élmény fűzte ahhoz a táborhelyhez. Ezen felül az aggok is nagyon támogatták a Pusztamarótra való visszatérést, és amikor kiderült számunkra, hogy a helyet felújították és hogy ez nemcsak egy ilyen alibi felújítás lett, hanem tényleg rendesen korszerűsítve van az egész tábor, elmentünk megnézni. Igazából Ati már eleve eldöntötte, hogy ő itt szeretné tartani a tábort, és Lili meg én is annyira megszerettük és megértettük, hogy ez miért volt egy kultikus helyszíne a KisNullnak, hogy egyértelművé vált számunkra: vissza szeretnénk hozni ide a tábort. És idén szerintem azok, akik eddig nem kötődtek ehhez a táborhoz, megértették, hogy miért is olyan varázslatos Pusztamarót.

Amellett, hogy KisNullban te voltál az EB, a NagyNullban csopvezként vettél részt. Mennyire volt fárasztó csinálni egyszerre a kettőt?

Nekem ez volt a második évem, hogy mindkét tábort csináltam. Például Ati, amióta csak tudott pályázni a táborokba (nyolcadiktól, aztán kilencediktől) minden KisNullban és NagyNullban lent volt, szóval van egyfajta hagyománya annak, hogy az emberek két tábort is csinálnak egyszerre. Én azt gondolom, hogy aki EB lesz, az olyan szinten benne van ebben a világban, hogy a két tábor már nem megterhelő a számára. Sokkal inkább olyan szintű löketet ad és annyi boldogságot hoz az, hogy te ezt a berzsenyis élményt átadod, hogy lehet, hogy elfáradsz a nap végére, meg lehet, hogy keveset alszol, de feltölt és felkészít arra, hogy berzsenyisként újra visszamenj tanulni, vagy hogy végzősként továbblépj ebből az iskolából, mert megadtad a következő generációnak a löketet, hogy ők is ilyen erőbedobással éltessék a Berzsenyis Szellemet. KisNullban EB voltam, ott ugye hármunk felé oszlott a munka, plusz ugye az egész szervező gárda ott állt és segített nekünk, NagyNullban pedig négyen voltunk csopvezek, és a munka ott is megoszlott. Illetve NagyNullban tizenkét gyerekkel foglalkoztunk, úgyhogy sokkal kevesebb feladattal járt úgymond... meghát egyáltalán nem lehet összehasonlítani, mert nekik inkább olyan voltam NagyNull csopvezként, mint talán egy báty, EB-ként meg azért inkább olyan az ember, mint egy tanár bácsi vagy egy főnök a munkahelyen, szóval nagyon más, a kapcsolat a gyerekekkel és a szervezőkkel is. Úgyhogy, ezért sem volt szerintem fárasztó.

Hogy érezted, mennyire sikerült átvenned Aladdin szerepét?

Hát, alapvetően tavaly már, amikor elkezdtünk gondolkodni a keretmesén, hosszabb hajam volt, úgyhogy kinézetben, azt hiszem, egész jól. Egyébként meg szerintem én annyira arra koncentráltam, hogy a tábort szervezzük meg, és hogy a gyerekek számára legyen ez egy nagy élmény, hogy sokszor nem is feltétlenül vettem észre, hogy szerepet játszunk. Inkább arról szólt nekem ez az egész szerep, hogy kiemeltem a karakter körvonalait és aspektusait, és azt a magamévá formáltam. Azt gondolom, hogy Aladdin a rajzfilmben is egy kicsit más, mint az élőszereplősben, úgyhogy nem feltétlenül kellett nekem is teljesen Aladdinnak lenni. De mindenképp élveztem, és nagyon-nagyon örülök, hogy ezt a keretmesét választottuk, mert nagyon élvezetes volt.

Szóval utólag már nem választanál másik keretmesét?

Nem. Nem nem nem.

Visszagondolva, milyen nehézségekkel kellett közösen szembenéznetek? Voltak nézeteltéréseitek?

Szerintem a legnagyobb nehézségünk az volt, hogy mindhárman maximalisták vagyunk. Mindenki annyi mindent fektetett bele ebbe az egészbe, hogy szerintem kicsit néhány dolog már túl is volt szervezve. Voltak olyan dolgok, amik nem is a mi kezünkben voltak, de azt is már elkezdtük megszervezni, mert annyira azt akartuk, hogy tökéletes legyen. Néha meg kellett állnunk, hogy oké, most nagy levegő, két lépést hátra lépünk, nem tudjuk megszervezni azt, hogy melyik csopvez mikor fürdik, mert egyszerűen ez lehetetlen. Annyira azt szerettük volna, hogy mindenki számára jó legyen, hogy nagyon részletkérdéseket is hatszor átbeszéltünk. Például a Drive-unk nagyon jó példa arra, hogy eszméletlenül kategorizálva van és eszméletlenül kis egységekre bontva vannak a mappák készítve, mert mindannyian arra álltunk rá, hogy oké, ketten végzősök vagyunk, a Lili is nagyon sokat tanul, meg még nagyon sok mindent csinál az iskola és a nullozás mellett, ezért ha minnél struktúráltabbak vagyunk, annál könnyebb a munka. És szerintem néha, a legnagyobb feszültségek azok voltak, hogy egyikünknek nem volt olyan logikus mondjuk egy Drive mapparendszer felépítése, és akkor mindenki pakolgatta a fájlokat, és addig pakolgattuk mappáról mappára, ameddig nem voltunk biztosak benne, hogy melyikben is van. Szóval igazából, szerintem az, hogy mindannyiunknak sokat jelentett a KisNull, és ezért mindannyian tökéletessé akartuk tenni, nagyon sok időt és koncentrációt igénylő munka volt.

Ezek szerintem nem is volt semmi olyan probléma, amit ne tudtatok volna megoldani?

Nem volt, mert mind az aggok, mind a Tanárnő, és a tavalyi KisEB-k, annyira közelről figyelték a munkánkat, annyira szívesen segítettek nekünk és adtak tanácsot, hogy egyszerűen, ha bármi olyan dolog volt, hogy mindannyian azt éreztük, elakadtunk, akkor mindig volt valaki, aki választ tudott adni a kérdésünkre.

Mennyire izgultál a tábor kezdete előtt?

Igen (nevet) nagyon izgultam, mert a három napot maximum fél órás kihagyásokkal megterveztünk papíron. És még az egy dolog, hogy ezt az évek folyamán kialakult rendszer alapján csináltuk, és hogy egy bevált rendszert alakítottunk a magunkévá, attól függetlenül, amit papíron te megtervezel, az teljesen felborulhat már attól, hogy megered az eső vagy elesik egy gyerek, vagy valaki ott felejti a Flóriánon a bőröndjét vagy ilyesmi. Ilyen dolgok becsúszhatnak, és ezek mind olyanok, amiket nem tudunk megtervezni. Például az egyik dolog, ami miatt izgultunk... az eljutás a pusztamaróti táborba. Az odavezető út nem épp a legkellemesebb, ezért nem tudhattuk, hogy a buszsofőr hajlandó lesz-e végigvinni bennünket. A legidegőrlőbb szakasz akkor volt, amikor nem volt térerő, nem tudtuk elérni egymást, úgyhogy akkor nagy volt a félelem, de végül szerintem jól megoldottuk a helyzetet, a szervezőkkel közösen.

A táborral kapcsolatban: neked mi volt a legemlékezetesebb esemény vagy pillanat, amit szívesen megosztanál?

Fuuuh. Hát az egész tábort az érkezés pillanatától a végéig el tudnám mondani. Amit fontos megemlíteni, az az első és az utolsó hívózene, mert nagyon-nagyon szerettem a hívózenénket és a táncot. Szerintem minden évben az adott évfolyamnak az egy eszméletlen meghatározó élmény. Egyszerre eszméletlen, szürreális és zseniális elképzelni azt, hogy ebből az évfolyamból is lesz olyan gyerek, aki hat év múlva csopvezként, vagy EB-ként fogja táncolni a mi hívózenénket. És ezzel elérkeztem szerintem a kedvenc pillanatomhoz mind KisNullban, mind NagyNullban: ez a hívózene-maraton, ami egyszerűen olyan katarzis, látni a barátaidat és évről-évre tapasztalni azt, hogy idősebb, tapasztaltabb és egyre inkább otthon érzed magad a Berzsenyiben, zseniális és NagyNullban mind a vendégeknek, mind a nulladikosoktól az EB-ig, aggig mindenkinek, zseniális élmény és meghatározó minden évben.

Szóval felteszem, amikor te voltál nulladikos, neked akkor is a hívózene maradt a legemlékezetesebb?

Hát igen (nevet). Idén NagyNullban nagyon-nagyon sokan voltunk lent az évfolyamunkról, meg vendégek is jöttek az közülünk, és látszott, hogy ki az, aki a mi nullunkban igazán élvezte a hívózenét, vagy még nem értette. Természetesen, aki lent volt tizenkettedikben, az mostanra már szerette, csak emlékszik arra hogy kilencedikesként még nem feltétlenül értette. De szerencsére nekem egy olyan csopim volt, ahol nagyon lelkesek voltunk, és egyszerűen imádtam futni, amikor megszólalt a zene és első sorban táncolni. Szerintem ez az évek során megmaradt, és ezért a saját Nullunkban is ez volt, így az egyik legmeghatározóbb élmény.

Hogy élted meg az EB-séget? És mi a véleményed, hogyan élték meg a társaid?

Hát szerintem arra, hogy az Ati EB lesz, a legtöbben számítottunk, mert nagyon-nagyon keményen és komolyan dolgozott minden évben. És ugyanez elmondható Liliről is. Azt gondolom, hogy mindkettőjük számára meghatározó élmény volt tőlem és a tábortól is függetlenül, hogy EB-k voltak. Az pedig egyszerűen csak egy áldás, hogy ilyen hármasunk volt, és az, hogy belülről ilyen jól sikerült. Szerintem ez azért lehetett így, mert számunkra ez nem csak egy feladat, nem csak egy privilégium a Berzsenyin belül, hogy EB-k lettünk, hanem egy személyiségfejlődés is, egy eszméletlenül nagy mentális hullámvasút, a legjobb értelemben véve. Sok olyan dologra eszmélsz rá, amikor ilyen sok emberrel foglalkozol, és annyi minden részét ismered meg a saját személyiségednek, amit lehet, hogy normálisan más élethelyzetekben később, vagy esetleg egyáltalán nem ismernél meg. És mi például hárman erről nagyon sokat beszélgettünk, hogy hogyan érezzük magunkat, meg hogy éppen mi hogyan vagyunk, és szerintem ez is egy fontos része az EB-ségnek.

Volt-e olyan kisebb vagy nagyobb probléma, amit a nulladikosok nem vettek észre, de Te, mint a gólyatábor vezetője, viccesnek élted meg?

Igen, elég sok ilyen helyzet volt szerintem mindkét táborban. KisNullban azért a csopvezek is összeszoknak, és sokan eleve ott lesznek jóban éppen az adott táborban, és amikor a gyerekekkel vagy nulladikosokkal vagyunk, akkor fegyelmezned kell magad, mert jó példát szeretnél mutatni, és ebben azért el lehet fáradni. Az egyik késői programra készültünk, és mi úgy küszöböltük ki, nehogy bárki is elpilledjen közben, hogy mindenkinek feladata volt abban a másfél, két órában. A legviccesebb beszélgetések történtek meg azalatt a másfél óra alatt, amíg nem keltettük fel a gyerekeket, mert mindenki már fáradt volt, ilyen viccesen fáradt. Emlékszem az volt az egyik helyzet, hogy agg fiúk kövekből építkeztek, így támasztottak ki a fáklyákat a helyszínen, és az egyik fáklya mindig majdnem felborult. És már annyira fáradt voltam és annyira nem szerettem volna, hogy felboruljon az a fáklya, hogy mondtam a fiúknak, hogy ha ez még egyszer felborul, akkor én hazamegyek, és nem lesz avatás. És ezen mindenki annyira kollektíven nevetett és szórakozott, egy olyan helyzetben, ahol már szerintem több mint tizenkét órája folyamatosan talpon voltunk, és teljesen kikészültünk... Vannak ilyen nagyon vicces, csak szervezői gubancok, amik általában abból indulnak ki, hogy ugyebár már fáradtak vagyunk, és akkor nem lehetsz fáradt, amikor épp a gyerekekkel vagy, de azokon a pillanatokon utólag is meg éppen a helyzetben is nagyon jól lehet szórakozni.

Úgy tudom, az a héten, amikor tartottátok a tábort, az időjárás nagyon közbeavatkozott, és állandóan esett. Ez mennyire befolyásolta a programokat és a KisNull lefolyását?

Igazából amikor harminc fokot ír és verőfényes napsütést, egy EB-nek akkor is fel kell készülni arra, hogy hirtelen zivatar lesz. Azt nem mondom, hogy minden programra teljesen lebontott esőtervünk volt, mert nekünk annyiban szerencsénk volt, hogy van egy esküvői pavilonszerűség ott, ami kifejezetten nagy méretű és fedett, amiben bármilyen programot meg lehetett volna tartani, ha csak csöpörög az eső, vagy kicsit intenzívebb, de nincs nagy szél. De azok a programok, amikről tudtuk, hogy ha eső van, akkor nem tarthatjuk ott meg, azoknak a helyére igenis kitaláltunk programot. Például az éjszakai program konkrétan tizenöt perccel a program kezdete előtt dőlt el, hogy eső terv szerint vagy élőben rendesen fog menni. Szerencsére volt annyira lelkes, és volt annyira kitartó a csopvez gárda, hogy ezt teljesen jól viselte, és teljesen együtt működtek. És pont ezért, mert tudtunk várni még negyed órát a program kezdetéig, ezért végül el tudtuk indítani, és élőben, klasszikus módon tudott lefolyni.

Legutolsó kérdésként pedig: üzennél-e valamit a berzsenyiseknek, főképpen a most hetedikeseknek? És a kilencedikeseknek?

A hetedikeseknek azt üzenem, hogy élvezzék ki, ameddig berzsenyisek, csodálatos és élménnyel teli hat év lesz ez. Én, ha újra kezdhetném, akkor hetedikben felvételiztem volna a Berzsenyibe. A kilencedikeseknek meg azt üzenem, hogy pályázzanak, és hogy nem áll meg az élet soha, akkor sem, ha valahova első vagy második alkalommal sem jutsz le, mert el fog jönni az a pillanat, amikor te magadban elérkezel oda, hogy kész vagy átadni ezt az élményt, és utána, mint már mondtam, egy teljesen másik részét is meg fogod ismerni önmagadnak és a személyiségednek.

Budai Anna és Vidor Nikoletta

Nikoletta

Author: Nikoletta

Stay in touch with the latest news and subscribe to the RSS Feed about this category

Hozzászólások (0)

Comments are closed


No attachment



You might also like

NAGYEB 2021 UTOLSÓ INTERJÚ - TAKÁCS KORNÉL

Interjú a 2021-es NagyEB-vel. Takács Kornélt Migály Merci és Kuti Lilla kérdezte.

Folytatás

NAGYEB 2021 UTOLSÓ INTERJÚ - HALILOV MERJÁM

Interjú a 2021-es NagyEB-vel. Halilov Merjámot Nagy Hajni és Kuti Lilla kérdezte.

Folytatás