Berzsenyi's

Az elefántok nem beszélnek

"Hölgyeim és uraim! Elérkezett a móka ideje! Hegyezzék füleiket, hallgassanak figyelmesen, mert páratlan élményben lesz részük! Netán azt hiszik, hogy a medvék nem táncolnak, és az elefántok nem tudnak két lábon járni? No, hát akkor jöjjenek el az Eldorádó Cirkuszba, és mi garantáljuk Önöknek, hogy le lesznek nyűgözve! Idén először műsorunk része Jumbo is, a gigantikus afrikai elefánt, műsorunk fénypontja! Váltsanak jegyet még ma, és legyenek részesei egy feledhetetlen kalandnak!"

***

– Elmegyünk a cirkuszba? – kérdezte Kristóf az édesanyjától, és Szilvia akkor már tudta, hogy nincs menekvés.

Hetekig tartott a háború anya és fia közt. Kristóf először észérvekkel próbálkozott, és üzletet ajánlott fel: két hétig megeszi a zöldségeket a rántott hús mellé, még a fagyiról is lemond, ha elmehetnek a cirkuszba. Az anyja ugyanazt válaszolta, amit korábban már oly sokszor: túl kicsi vagy hozzá.

Ezután Kristóf bevetette a sztrájkos módszert: nem beszélt, nem nézett az anyjára, csak ült a nappali közepén, és durcás arcot vágott. Erre Szilvia úgy tett, mintha a fia ott sem lenne. Kristóf másnapra új tervet eszelt ki. A nagy haditerv az volt, hogy reggeli közben elnyújtott hangon nyávogja, hogy „légysziii”. Anyja akkora hévvel állt fel az asztaltól, hogy még a széke is hátradőlt, és fiát túlkiabálva jelentette ki, hogy egy hónapig nincs tévé, ha nem hagyja abba.

Pár napnyi fegyverszünet után egy békés pénteken Kristóf odament Szilviához, aki épp a vacsorát főzte, és átölelte a lábát. – Ezt miért kapom? – guggolt le a kisfia elé.

– Neked rajzoltam – nyújtott neki oda egy papírlapot Kristóf. A rajz egy kék elefántot ábrázolt, aminek hátán ők ketten ültek. – Azért adom, mert… – a fiú csillogó szemekkel nézett anyjára –, nagyon szeretlek.

Abban a pillanatban, ahogy beléptek a cirkuszi sátorba, a pompa világa magával ragadta őket: forgács és popcorn illata; egy dob üteme, trombita és tuba nótái; cikázó, színes fények.

Kristóf hol erre, hol arra kapta fejét. Azt se tudta, merre nézzen, mit csodáljon. „Mikor kezdődik?” „Hány perc még?”, ezeket kérdezgette újra és újra. Szilvia válaszként csak mormogott. Így telt a várakozás.

Halk dobpergés hallatszott, és dübörgött fel egyre hangosabban, hogy elnémította az embereket. Minden fény a porondon összpontosult. Kristóf még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy figyelt.

Két szürke ló ügetett a reflektorfénybe, és minden ami ezután történt, maga volt a varázslat: az akrobaták egyik vágtató állatról a másikra ugrottak; a medve ember módjára járt, és táncolt; a tigrisek egyetlen ostorcsapásra úgy álltak két lábra, akár a pitiző kutyák.

Kristóf nagyot nevetett a duci macskán, aki rázta a fejét, ahányszor a gazdája megkérte, hogy ugorjon át a karikán. Viszont a fiú csak az ujjai közül mert leselkedni, mikor egy artistának bekötötték a szemét, vállára ültették egyik társát, és így kellett végigsétálnia a kötélen. Azon pedig jót nevetett, amikor a bohóc tojással zsonglőrködött, és kettőt is magára ejtett.

Kedvencei, persze, az elefántok voltak. Tátott szájjal csodálta azokat az óriásokat, akik mellett ő még egérnek is apró volt. Azok a kolosszális lények úgy hordták hátukon az akrobatákat, mintha azok papírból lettek volna, majd könnyeden forogtak, leültek, egyikük még le is feküdt, hogy a többiek átlépjenek felette. Egy felágaskodott, teste az egész nézőtérre árnyékot vetett, s mikor mellső lábaival földet ért, beleremegett a sátor. Jumbo volt az. Kristóf felismerte őt a plakátokról.

A közönség tombolt. A kisfiú nem értette, hogy nem sajog az emberek keze ennyi tenyércsapkodástól. Az előadók meghajoltak, integettek, de ez már korántsem volt olyan mókás, mint a mutatványok. Kristóf hamar talált érdekesebbet náluk.

– Anya, kaphatok egy nyalókát? – mutatott a büfés kocsira, ami a kijáratban állt.

Szilvia megforgatta szemét, előkapart zsebe aljáról egy kétszázast, és a fiú kezébe nyomta.

– Menj, majd megyek utánad.

A fiút nem kellett noszogatni, lepattant a székről, és a büfé elé sietett.

Ám mielőtt megszólalhatott volna, mielőtt az édességárus felpillanthatott volna telefonjáról, történt valami. Aprócska nesz hallatszott, semmi több, és Kristóf megfordult.

Ahova a fény nem ért el, a biztonsági kordonon túl egy ketrec állt. Rácsai közt egy ormány nyúlt ki, és nyújtózott egy-egy fűcsomó felé. Kristófot nem érdekelték holmi biztonsági óvintézkedések, átbújt a kordonrács alatt, és ott termett a ketrec előtt.

Dermedten állt. Csodálattal nézett fel a kolosszális lényre.

– Jumbo…

Az elefánt letekintett a fiúra. Szemei úgy fénylettek, akár a telihold, de sötétek és mélyek voltak, mintha egy emberi lélek bújt volna meg mögöttük.

Ormányát Kristóf felé nyújtotta. A kisfiú végigsimított a bőrön, ami acélos volt, ami barázdált volt, mégis kíváncsi életet rejtett. Jumbo a pólóját szaglászta, és a gyerek fel-felkuncogott.

– Kristóf! Kisfiam, hol vagy?

A fiú ijedten fordult meg.

– Ajjaj – nyugtázta a helyzetet. – Jobb, ha megyek – sóhajtott.

Még egy utolsó pillantást vetett az elefántra, aztán elsietett. Észre se vette a fémes csillogást a fűben.

***

Az emberek elnyúló tömegben hagyták el a cirkuszsátrat. Magukkal vitték a zsibongást, a fényeket. Jumbo számára nem maradt más, csak a sötétség.

Meg persze a csillagok. Bárhova ment, a csillagok vele tartottak. Arra a napra emlékeztették őt, amikor anyjával a Szahara déli határán járt. Együtt dagonyáztak a Csád-tóban, és a víz tükrében ott ragyogott az éjszakai égbolt.

Jumbo rágcsált. Egy kétszázast rágcsált. A fogába nyilalló fájdalom elfeledtetett vele minden mást.

Olyan dolgokat, amikre nem voltak szavai, hogy elmondja őket.

Írta: Nyárádi Kinga Korinna