Niobé legkisebb leánya

Az eredeti mítoszt itt olvashatod: http://www.literatura.hu/lexikon/mitosz/niobe.htm

Ott állt Niobé, karjaiban egyetlen élő gyermekével, legkisebb lányával, Agathával. Testvérei friss holttesteit nézve Agathának egyre hullottak a könnyei. Tudta, hogy az édesanyja hibázott és félt, hogy Létó nem kegyelmez. Anyja gyászkendőjébe fúrta az arcát, úgy várta a halált. Amikor Niobét hallotta, ahogy rimánkodik az istennőnek, már szinte hallotta az utolsó nyílvessző süvítését, és a fájdalmas becsapódást a hátába.

Ám a pillanat nem jött el. Viszont érezte, hogy anyja teste megkeményedik. Melegség helyett, amely addig belőle áradt, nem maradt semmi; ujjai, melyekkel addig Agatha haját simogatta, megmerevedtek.

– Agatha – szólt egy hang Agatha mögül. A lány nem mert oda nézni, továbbra is anyja megkövesedett kendőredőibe temette az arcát és igyekezett nem foglalkozni a jelenlévő férfival.

– Fordulj meg, Agatha – mondta szelíden a férfi, és a lány vállára tette a kezét. Agatha összerezzent, mire egy női hang így szólt:

– Hagyd, Apollón! Megijedt, nem látod?

– Nővérem, ne szólj bele! – válaszolt az Apollónnak nevezett, és finoman, de határozottan elhúzta Agathát az édesanyjától. A lány küzdeni akart, nem tetszett neki az érintés, de amikor egy élénkkék szempár bámult a szemébe, megszeppenten nyugton maradt, és nem ficánkolt többet.

– Ki vagy? – szipogta halkan. Tisztában volt vele, hogy azzal az istennel áll a szemben, aki legyilkolta a családját. Ebből erőt merítve kiszabadította magát Apollón szorításából és hátrálni kezdett. A szeme sarkából látta, hogy Niobé kővé vált. Újból könnyek homályosították el a látását, de összeszorította a fogát és megemelte az állát, ujjai ruhája övébe tűzött tőre felé vándoroltak, melyet testvérétől, Myrontól kapott tizenhatodik születésnapjára.

– Tudod, kik vagyunk, halandó – lépett előrébb a nő. Gyönyörűszép volt – Agatha agyán átfutott, bátyjai kedvelték volna. Annál is inkább, hisz egy szép ezüstíjat tartott a kezében, a hátán tegez lógott, minden bizonnyal mágikus íjakkal tele.

Agatha még egy lépést hátrált. Apollón saját íjára támaszkodva csóválta a fejét.

– Artemisz, ne csináld ezt! – Nővére elé állt, és ezt mondta: – Anyánk, Létó küldött…

– Igen, tudom! – csattant föl Agatha. Tudta, hogy ostobaság istenek szavába vágni, ráadásul dühösen, fölemelve a hangját, de már nem volt vesztenivalója. Elvettek tőle mindent, amit csak szeretett. – Megöltétek a családom! Ezt Létó parancsolta nektek…

– Igen, és azt is ő kérte, hogy téged hagyjunk meg – vágott közbe idegesen Artemisz. Agatha az ajkába harapott, és ökölbe szorította kezeit. Apollón pillantása egyre fehéredő ujjaira esett, és sóhajtott. Ezúttal nővére vállára helyezte a kezét.

– Ez nem teljesen igaz. Artemisz könyörgött, hogy megtarthasson téged.

Artemisz dühös pillantást vetett fivérére, majd sóhajtva beismerte Apollón igazát.

– Van benned valami különleges. Valami, ami hasznomra lehet. Vakmerő vagy és erős, akár a bátyáid. És ez kell nekem.

Agatha meghökkenten nézett.

– Azok után, hogy legyilkoltátok a szeretteim, azt gondolod, hogy bármiben is segíteni fogok?

A két isten egymásra nézett. Úgy tűnt, szavak nélkül kommunikálnak. Artemisz keze lassan ökölbe szorult és kicsit megrázta a fejét. Apollón összehúzta a szemöldökét, majd lassan bólintott.

– Ez esetben végezni fogunk veled – kezdte lassan Artemisz, hogy legyen ideje Agathának felfogni és átgondolni a dolgot. – De adok még egy esélyt: lehetsz a segítőm, szolgám.

Agatha nem szólt, csak rázta a fejét.

– Hát akkor… – Artemisz megemelte az íját, tegezéből nyílvesszőt húzott elő, amit a húrra illesztett. Hátra húzta jobbjával a vesszőt, de mielőtt elengedhette volna, Agatha előrántotta a kését és a saját hasába döfött vele. Érzékelte, ahogy a penge átszakítja ruháját, hallotta az anyag recsegését, érezte, ahogy hidegen beleszalad a húsába. Nem akarta megadni ezeknek a kegyetlen, gyilkos isteneknek az örömöt, hogy ővele is végezhessenek.

Lassanként hagyta el az ereje. Előbb térdre rogyott, és bámulta a porban egyre terjedő vörös vérfoltot. Tompán hallotta, ahogy az istentestvérpár vitatkozik. Homályosan látta, hogy aranyporrá válnak és eltűnnek. Kellemes zsibbadtság járta át. Az ujjbegyeiből indult, a sebében pedig összesűrűsödött. Egy idő után már semmit sem látott. Csak sötétséget, és mint kellemetlen utónyomatok, aranypontok ugráltak a szeme előtt, megakadályozva a tökéletes és pompás semmibe merülést, mintha a két isten még a halál felé vezető útját is tönkre akarta volna tenni.

Írta: Kuti Lilla Szabina

Kuti Lilla Szabina

Author: Kuti Lilla Szabina

Stay in touch with the latest news and subscribe to the RSS Feed about this category

Hozzászólások (0)

Comments are closed


No attachment



You might also like

A kirakós története

Vajon mi lehet az a játék, ami minden háztartás kötelező része, mindenki játszott már vele, de a kamaszkorra már mindenki elfelejti, és a padlásra kerül a Legyen ön is milliomos és a Monopoly mellé? Akik a kirakósra, vagy angolosan a puzzle-re gondoltak, gratulálunk, megválaszolták az első kérdést. Na de vajon azt is tudjátok, hogy például miért hívják a puzzle-t úgy, ahogy, vagy hogy mi is volt az alapkoncepciója? A kérdésekre Hábit Bence cikkében találhattok válaszokat!

Folytatás

A rózsák háborúja

Annak, aki arra vetemedik, hogy ezt olvassa! Ez egy három cikkből álló széria, mely a rózsák háborújának történéseit kísérli meg a szakmaiasságtól a lehető legtávolabb eső módon összefoglalni. Ezutóbbi költői túlzás, de ettől függetlenül jelen sorok írója nem mer arra vetemedni, hogy ezt ismeretterjesztő cikként tálalja.

Folytatás