Berzsenyi's

- készült Szabó T. Anna Elhagy című verse alapján -

Velem sose történik semmi különös, vagy olyan esemény, amiről legalább egy novellát lehetne írni. Nem találkoztam a nyári táborban az eltitkolt ikertestvéremmel, nem változtam át egy különleges lénnyé, nem ragadott magával egy másik világ, nem szöktem el otthonról, vagy nem keveredtem egy bűntény kellős közepére. Minden egyes nap végig csinálom ugyanazt, mint az előző nap, és nagyon jól tudom, hogy holnap is anyám 6:15-kor fog felébreszteni.

Naponta egyszer öt perc jár nekem. A legcsodálatosabb idő! Amikor nem csak azt a gyilkos közömbösséget érzem, ami éveimet emészti. Nem az az unalmas diáklány vagyok, akit mindenki lát, de mégis átnéznek rajta. Nem egy egyszerű kamasz vagyok, aki a szokásos tinédzser problémákon rágódik. Nem én vagyok, hanem egy másik személy. Érzem, hogy valaki más mit él át. Látom, amit észlel. Hallom az ordításokat, és azt is, ahogyan csukódik az ajtó.

Odafutottam az ablakhoz, hátha visszanéz még egyszer. Utoljára szemez velem. De tévedtem. Anélkül, hogy utoljára hátrafordult volna, lépett ki a kapun. Nem sírok, sosem fogok sírni utána. Egyszerűen csak fáj, nagyon fáj, hogy itt hagyott. De ami legrosszabb, hogy csend van. Csend van, én csak rá tudok gondolni. Észlelem, ahogyan visszajön, belép az ajtón, leteszi a polcra a táskáját, és a hűtőhöz lép, megnézni, hogy van-e itthon valami. Közben oldalra néz, ott ülök a kanapén, ekkor a telefonomból felnézve találkozom édes mosolyával. Miután szemügyre vette a frigót, leül mellém, majd védelmező karjával átölel, magához húz, megpuszilja az arcom. Én pedig elmosolyodok, arcomon enyhe pír jelenik meg. A bútorok nem bírnak betelni a jelenet szépségétől, a kanapé mélyen beszívja édes illatát, a szívem pedig úgy kalapál. Úgy kalapál, mintha először ült volna le mellém. De bár ne ült volna! Mert soha se fog oda leülni, bezzeg ott maradt a nyoma az ülőgarnitúrán. Megpróbálom elfeledni őt, de hogyan tegyem, mikor mindenről ő jut eszembe? A csillogó kék szeme, amibe mindig belelógnak szőke, göndör fürtjei, kacér mosolya, hangos, kitörő nevetése, izmos karjai, és a hosszú lába. Leírhatatlanul gyönyörű és édes, mint a méz. Arca finom vonásai és keze hamvasság, oly kimondhatatlanul vonzó és kívánatos. Egész naphosszat el tudnék volna ringatózni kék szemei végtelen tengerében. Ajkai lágyak és olyan színűek, mint a bimbózó szirmai kora tavasszal. Nem tudom őt kitörölni, képtelen vagyok rá, mert ő a volt az első. Ő volt az, esténként halk énekével ringatott álomba. Levetkőztetett, a kádba forró vizet engedett, ezután finoman, mintha valami törékeny tárgyat tartana, megmosdatott. Majd megtörölt, selyemruhákba öltöztetett, és kifésülte hajam. Nem fog már átölelni, édes szóval hívogatni, kint a hidegben állva puhán átkarolni, nem fogom hallani halk szipogását hazafelé menet és nem fog magához húzni az éjszaka leple alatt. Hogy is, hogy is tudnám elfeledni az andalgást a patakparton, a lopott csókokat, a két izzadó tenyerét, melyek kezemhez tapadtak.

De most már ezt nem is akarom! Nem vagyok, nem vagyok kevesebb, azért, mert egy férfi a több milliárd közül elhagyott! Majd lesz más! Aki átölel, megcsókol, rám mosolyog, átkarol, magához húz, ringat, simogat, fürdet, törül, és megfésül. Ha jobban belegondolok, nincs rá szükségem. Nem egy pótolhatatlan használati tárgy, amitől a fennmaradásom forog kockán. Nem fogom egész életemben hiányát érzékelni, nem fogom őt folyton folyvást hívogatni, kérdezgetni merre jár. Nem fogok a csókjaira, ölelésére éhezni. Szépen, lassan elfelejtem, ahogyan megsimított, és csókolt. Elvégre is ő csak egy férfi! Pontosabban a férfi. Mert hiába teltek el napok, majd hetek, még mindig csakis rá tudok gondolni. Mindenkiben, mindig, mindenhol őt keresem. Gyakran ülök az ajtó előtt, és lesem a kilincset, hallgatózom, nem teszi – e be a kulcsot a zárba. Ha a folyosón lépteket hallok, elkezdek remegni: Hátha, hátha visszatért hozzám! De a kopogás hirtelen megszűnik. Nem ő volt az, megszűnik bennem a remény. A kanapén lehajtanám mellére a fejem: nincs hova. Egyedül fekszem ágyamban, és olyan magányosnak érzem magam. Lassan és iszonyúan vontatottan telik az idő. Már nem észlelem, ahogyan nyitja a hűtőt, nem érzem illatát, és csókjának ízét. Elfelejtettem mosolyát, az érzést, amit akkor tapasztaltam, mikor átölelt. Nem tudom, milyen volt simítása, és szemeinek csillogása. Kisétált az életemből, becsukta az ajtót.

Eleinte fáj, rettentően fáj, hogy itt hagyott, magamra maradtam ebben a nagyvilágban. A sebek roppant lassan, de begyógyulnak, és csak a szép emlékek maradnak. Legtöbbször fájdalmat, keserűséget, szomorúságot, mérhetetlenül nagy magányt, csalódottságot érzek, mikor elolvasok egy verset. De éppen ezért szeretem őket! Mert, hogy tudjuk értékelni a legjobb dolgokat az életünkben, muszáj megtapasztalnunk, milyen fájdalmat érezni.

''Ujhely Csenge"