Berzsenyi's

Nézz rám. Egyszer valaki valahol valamiért hazudott, és ezért lettem én. Egy sóhajtás vagyok, amit szélnek eresztesz egy vita után, egy könnycsepp, ami lecsordul az orcádon éjjel fél három után négy perccel, mert megint fáj valami. A szél vagyok, ami nevet rajtad, és a szél vagyok, ahonnan mindjárt a mélybe esel, egy köztes, egy látszólag jelentéktelen dolog. Nem vagyok több, sosem akartam több lenni, mert erre rendeltek, mikor az a valaki hazudott valakinek valamiért. És senki sem hibás. Az sem, aki hazudik, mert biztos vagyok benne, hogy valamit védeni akart: egy embert, a becsületét, egy titkot, bármit; és a tények sem hibásak, hiszen nem tehetek arról, hogy a holnap is el fog múlni, vagy arról, hogy egyszer ezeknek a betűsoroknak senki sem fogja tudni a jelentését. Nem hibáztatok senkit a tényekért, egyedül saját magamat, mert engedtem, hogy egy köztes dolog legyek, egy változó: ha a szél éppen másfele fúj aznap, és kifújja a lottószelvényt a kezedből, amin én vagyok a harmadik nyerőszám, akkor megtalálja azt egy kisfiú, és visszaadja, és hiszel az emberi jóságban, és akkor éjjel fél három után négy perccel lehet nem azért sírsz, mert a változók és a tények ellened játszottak össze, hanem azért mert évek után megint hinni mersz önmagadban egy pillanatra. Érted már, miért hibáztatom magam? Egyedül én fájok. Egy hatalmas fájdalomgombóc vagyok, amit alig bírsz lenyelni, ami mindig visszatalál hozzád, amit addig-addig görgetsz a saradban, a te saradban, amíg már nem bírod lenyelni ezt az egészet. Nem bírod lenyelni az életet, mert az lenyelhetetlen. Megvan az az érzés, amikor hirtelen beugranak furcsa emlékek, amik régen a hétköznapjaidat képezték olyannyira, hogy nem is tudatosult benned, hogy megjegyezted őket? Mint például az uszoda finom klórszaga egy csütörtök délután, vagy az, hogy a hóembert hova építetted gyerekkorodban, vagy hogy az iskola legelső napján hova ültettek, emlékszel ilyesmire? Minden emlékben én vagyok a részlet, amit nem tudsz előhívni, én vagyok a változó: a törölköző és a papucs színe az uszodában, hogy flip-flop papucs, vagy klumpa; hogy melyik ház udvarára emlékszel, hogy mennyi hó volt azon a télen; hogy milyen anyagból készültek a kicsi székek az osztályteremben, hogy a nap mennyire sütött, hogy te akkor és ott mennyire féltél. Nem látszok relevánsnak, pedig ha abban a pillanatban, ott, megváltozna az, amire nem emlékszel, biztos vagyok benne, hogy megijednél. Megijednél, ha hiányoznék, én, a változó, és mégis gyűlölsz. Gyűlölöd, hogy kiengeded azt a fáradt sóhajtást, gyűlölöd, hogy végig folyok az arcodon hajnali fél három után négy perccel. Hidd el, én is gyűlölöm érte magamat, de nem tehetek ellene semmit, mert a következő másodpercben egy mosoly vagyok egy terhes nő arcán, miután megtudta, hogy kisfiú, és hirtelen minden szebbnek látszik.