Berzsenyi's

Az alábbi linken olvashatjátok a 2021 NagyEB-vel készült ELSŐ INTERJÚT. A másik két EB-vel készült UTOLSÓ INTERJÚT pedig itt tudjátok elérni: Bán Záli és Takács Kornél.

Az első kérdésem az lenne: Milyen volt a közös munka? Tavaly már hallottuk, milyen jól ment - ez a lendület megmaradt végig, vagy közbejött pár nehezebb időszak?

Jó volt, mert az elején megtapasztaltuk, hogy milyen együtt dolgozni, és igazából minden ugyanolyan maradt. Nem értek minket meglepetések, tudtuk, hogy ki milyen helyzetben hogyan reagál, és szerintem nagyon jól kiegészítettük egymást. Mikor egyikünk feszült lett, akkor a másik higgadt tudott maradni - de az volt a legjobb, hogy amikor valamelyikünk felpörgött és boldog lett, az egyből átadta a többieknek is.

Hogy élted meg a tánc és zene kitalálását?

Húú, azt imádtam! (nevet) Baromi jó volt, mivel úgy mentünk el, hogy majd megbeszélünk egy-két dolgot, és miután azokkal végeztünk, akkor ott álltunk, hogy amúgy ki kellene találni a táncot. A táncot úgy találtuk ki, hogy konkrétan megőrültünk. Mindenféle hülyeséget beledobtunk, és annyira élveztük, hogy viszonylag gyorsan meg is lettünk vele. Vannak benne eldugott kis kedvenc mozdulataink, amik nem biztos, hogy feltűnnek másoknak. Nem mondom, hogy az egész munka során ez lenne a kedvencem, de mindenképpen egy nagyon emlékezetes pillanat volt.

Milyen volt először kiállni a Nulladikosok elé, mint Tina?

Mint Tina? Huh (nevet). Mikor elmondtuk az első beszédet, szerintem mind a hárman remegtünk - legalábbis én biztosan. Furcsa volt az, hogy egész végig karantén alatt dolgoztunk és emiatt az embereket annyira nem láttuk, nem vonultunk közönség elé soha. Mikor az első kiránduláson már nem csak a szervezők, hanem a kicsik előtt is ki kellett állnunk és elmondtuk, hogy “Sziasztok, mi vagyunk, Queenie, Tina és Göthe”, az egy kicsit ijesztő volt. Rengetegszer elpróbáltuk a szövegeket és baromira izgultunk, de ahhoz képest nagyon jól elmondtuk. Kicsit féltünk, mert azt akartuk, hogy minden tökéletes legyen az első találkozáskor.

És milyen volt utoljára kiállni, mint Tina, és levetni a szerepet?

Utoljára Tina szerintem a Final Fightnál voltam. Nagyon jó volt, mert egy szuper fightot sikerült összehoznunk. Baromira élveztem azt, hogy kiadom minden feszültségemet és verekszünk (nevetés), utána meg azt ordibálom, hogy Sikeresen legyőztük a gonoszt, … zseniális érzés volt. Úgyhogy a szerep, Tina levetkőzése egy harcias, győzedelmes pillanat volt. Szerintem szép lezárása volt az egésznek, hogy megöltük a gonoszt, és utána táncoltunk egyet.

Akkor egy kicsikét a szereplésnél maradva, milyen volt eltáncolni először a nulladikosokkal a táncot?

A táncot? Nagyon féltem, hogy el fogom rontani. Azt kell tudni, hogy szerintem maximum háromszor próbáltuk el együtt, többször nem. Csak kitaláltuk, felvettük videóra, otthon gyakorolgattuk és aztán amikor találkoztunk, akkor élőben elpróbáltuk. Volt néhány rész, ahol féltem, hogy el fogom rontani, ezért majdnem elsírtam magamat, de csak az izgatottságtól (nevet). Mikor először eltáncoltuk mindenki előtt, akkor próbáltam nem arra fókuszálni, hogy mit fogok elrontani, hanem az embereket néztem, hogy hogyan próbálnak utánozni minket. Annyira jó volt látni a kíváncsi arcukat és a mosolyukat! És amikor elkezdtem üvölteni, hogy Turbó, turbó, turbó dízel, akkor minden feszültségem végleg elszállt, és csak a pillanatra koncentráltam.

És utoljára eltáncolni a táborban, aztán pedig a suliban?

Utoljára a játszótéren kellett eltáncolnunk, az kicsit szomorú volt. Alig lehetett hallani, nagyon fáradtak voltunk, szóval az nem sikerült olyan hangulatosra, mint szerettük volna. Az akadüje viszont nagyon megható volt, most ahogy visszagondolok, be tudnék könnyezni, hogy ott vagyunk utolsó nap a játszótéren, és mindenki megfogja az Eb-t, majd ugrálunk mindannyian. Itt a suliban pedig szerintem zseniális volt. Azért, mert ugyanúgy izgultam, mintha először táncoltuk volna el, és nagyon jó volt visszajönni és látni a gyerekeket, ahogy rohannak. Eltáncoltuk újra, és ugyanazzal a beleéléssel ordítottam, hogy Turbó, turbó, turbó dízel! Akkor is minden feszültségem elszállt, az izgatottságommal együtt, és tényleg csak élveztem a pillanatot ameddig lehetett. Amikor pedig leállt a zene, és elkezdtünk halandzsázni és folytattuk a táncolást... szerintem pont ettől lett emlékezetes. Meghitt volt az egész, úgyhogy tökéletes lezárás volt.

Akkor most az lenne a kérdésem, hogy mi a kedvenc Nullos programod?

Nagyon nagyon szeretem a színházast, mert tényleg olyan, mint egy színházi előadás… jó, ez hülyeség (nevet), de azért jó ez a színházas, mert mindenki megmutat magából valamit, elámulsz, hogy mennyire kreatívak és tudsz magadban egy kis képet alkotni arról, hogy melyik csapat milyen, és hogy milyen köztük az összhang.

A másik kedvencem a hívózene-maraton! A lehető legjobb, amikor mindannyian újra nullok lehetünk, és megint táncolhatunk a saját EB-nkel a hívózenénkre.

A kerekes még, amit nagyon szeretek, mert ott kijön az emberből minden feszültség és fáradtság. A végén csak ott állsz, és ölelgeted a szeretteidet, kapaszkodsz beléjük, ahogy a közös emlékeitekbe is, hiszen eljött a búcsúzkodás ideje. Talán az a leggyönyörűbb az egészben, hogy mindenki sebezhetővé válik, de egy olyan közegben, ahol szeretve van. Ezalatt a program alatt a gondolataidban merülsz el, és inkább ott vándorolsz, mint a tábor területén. Majd kisírod magad, és utána újult erővel folytatod másnap.

Van-e kedvenc nulltáboros emléked?

Erre nagyon nehéz választ találni, hiszen az egész nulltáboromat elképesztően élveztem anno. Viszont ha egyet kéne választanom, akkor azt mondanám, hogy az avatás estéje. Emlékszem, mennyire fáradt voltam. Csodálom, hogy nem taknyoltam el a sok bolyongás közepette… Viszont arra is emlékszem, hogy az volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy annyira megbízom a csopvezeimben, hogy jöhet bármi, úgysem lesz bajom. Miután pedig levettük a kendőinket, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hálás vagyok, hogy egy ilyen furcsa szektába kerültem.

Van-e kedvenc szereped, mint segítő?

Én nagyon szeretek gonosz lenni (nevet), de tényleg. Szeretek mindenféle szerepet, szeretek megőrülni, szeretek kedves lenni, kislány, kisasszony, mindegy, hogy mi, de akkor vagyok igazán elememben, amikor gonoszkodhatok, mert arra máskor nincs rá sok lehetőségem.

Az idei évben volt-e olyan pillanat, amikor majdnem feladtad, valami legrosszabb élmény, és ha volt ilyen, akkor mi volt az a dolog, ami motivált, hogy mégse hagyd abba és menj tovább?

Szerintem olyan nem volt, hogy “én most feladom”. Olyan lehetett, hogy elfáradtam. Érettségi időszak volt, közeledett a jó idő, a vírus is kezdett lecsillapodni... akkor éreztem azt, hogy túl vagyok terhelve és a társaim, Záli és Kornél, ők ketten voltak, akikkel együtt tartottuk egymásban a lelket. Ott lebegtek előttem a céljaim, hogy sikeres érettségim legyen, felvegyenek oda, ahova akarok menni, és igenis legyen egy irtózatosan jó táborunk. És arra gondoltam, hogy ez most nehéz, baromi nehéz, de muszáj továbbmennem, ha el akarom érni a céljaimat.

Milyen volt új helyen csinálni a tábort? Hiányzott a régi vagy inkább motiváló volt, hogy újat alkothatsz?

Amikor először megtudtuk, hogy Akali nem nyit ki és nem maradhatunk, akkor sajnáltam, mert nagyon szép lett volna ott lezárni a dolgokat, ahol minden elkezdődött. De miközben a táborban voltunk, egyszer nem jutott eszembe. Amikor mentek a programok, nem jutott eszembe, hogy bárcsak Akalin lennék. Utólag azt mondom, hogy csak elmennék megnézni, hogyan néz ki Akali, mert minden évben elmentünk oda, és furcsa, hogy idén ez kimaradt. De az, hogy nem ott volt a tábor, azt egyáltalán nem éreztem hátránynak, nem is hiányzott, tetszett az, hogy volt valami új a Nagynullban, ami miatt az egész más volt, de közben mégis megmaradt az a nullos hangulata. Abszolút pozitívan éltük meg.

A Covid mennyire akadályozott a múlt interjú óta?

Egyetlen pozitívuma a covidnak, de tényleg az egyetlen, annyi volt, hogy a kirándulást nem érettségi időszakban tartottuk meg. Ennyi. Amúgy nagyon sok fejfájást okozott nekünk, egyrészt az, hogy Akali nem nyitott ki, új helyet kellett keresnünk. Bár ez jól sült el, mégis de azért ott volt bennünk a pánik, hogy új táborhelyet kell találnunk. Aztán az, ahogy kirándulást szerveztünk...ráböktünk egy időpontra, és reménykedtünk abban, hogy a szabályozások meg fogják engedni, hogy megtartsuk. Nagyon sok programot később kellett megejtenünk pontosan emiatt.A másik meg, hogy volt egy olyan szabályozás, ami miatt azt hittük, hogy a tábor egy éjszaka lesz három helyett.Úgyhogy mindent, amit lehetett, azt megjártuk a Coviddal, de szerintem kihoztuk belőle a legjobbat. Úgyis az lett a vége, hogy lehetett tábor, volt kirándulás, tudtunk találkozni a többiekkel, viszont sokkal könnyebb lett volna, ha ezek a nehézségek nincsenek. De erős csapat vagyunk, ezt is kibírtuk, és szerencsére megoldódott minden.

És még az elmúlt egy évhez kapcsolódóan, hogy van-e valami, amit máshogy csináltatok volna?

Szerintem nincs.

Szóval elégedett vagy?

Igen. Mindig lehetne valamin változtatni, tökéletesíteni. Szerintem ez a tábor, ez az egy év a kis hibáival együtt így volt tökéletes. Nem változtatnék rajta semmit.

Hogy érzed, miben fejlődtél EB-séged ideje alatt, miben fejlesztett, mit tanított neked?

Nem hiszem hogy szavakba tudnám önteni mind azt, amit ez az egy év nyújtott a számomra.

Utoljára pedig: mit üzensz a berzsenyiseknek, illetve EB-társaidnak, Zálinak és Kornélnak?

Az EB-társaimnak üzenem, hogy ki kéne már találnunk a keretmesét… És nagyon szeretem őket. A berzsenyiseknek pedig, hogy őrizzék meg a hagyományait minden őrültségnek. Mikulás-fight-tól kezdve, ameddig a képzeletük elér.

Nagy Hajni, Kuti Lilla