„Nem szeretek egyforma zoknit hordani” Interjú Drahos Viktória tanárnővel

Először is szeretném megköszönni, hogy elfogadta a felkérést.

Én köszönöm a lehetőséget, nagyon örülök neki.

Ennek a sorozatnak az a vállalt célja, hogy bemutassa a diákoknak azokat a tanárokat, akik mostanában érkeztek ide, ennek megfelelően első kérdésem a következő: Kicsoda ön, mit kell önről tudni? Mire gondoljanak önről a diákok, hogyha az ön nevét hallják?

Mit kell rólam tudni? Azt már mindenki tudja, mert el szoktam mondani, hogy 2009 és ’13 között ide jártam, a Berzsenyibe, innen elmentem hat év egyetemre, aminek az utolsó évében már itt voltam gyakorlaton. Aztán visszakerültem a Berzsenyi kötelékébe mint magyar-latin szakos tanár. Nem tudom, hogy mit kell rólam tudni, nem szeretek egyforma zoknit hordani. Most sincs rajtam egyforma zokni. Ez egyébként amolyan életfilozófiám is, az élet túl rövid ahhoz, hogy zoknit párosítsunk.

Pontosan, és ha vállaltan eltérőt hordunk, azzal rengeteg stresszt és időt takarítunk meg, azt hiszem. Nyilván, mint minden hivatás, a tanári pálya is kialakít egy nyilvános profilt amellett, hogy meghagyja az ember addigi, személyes oldalát. Mi a különbség a hivatalos, Drahos Viktória latin-magyar tanárnő között, és Drahos Viktória mint személy között?

Ettől a kérdéstől tartottam egy kicsit. Nem gondolom azt, hogy más ember lennék attól, mert itt tanár vagyok, otthon meg nem. Szükségszerűen egy kicsit mindig keveredik a kettő, vannak például olyan barátaim, akik Viki néninek szólítanak vicceskedve a magánéletünkben, mert túl sokszor szóltam rájuk, hogy ne szóljanak közbe, amikor én beszélek. Másrészt persze az is benne van, hogy vannak olyan különbségek, amik azért hozzátartoznak ehhez a szerephez. Amikor én elmegyek magánemberként szórakozni egy rockkoncertre vagy egy fesztiválra, akkor elengedem magam, és, ha ott találkozom diákkal, ő nem azt az arcomat fogja látni, aki amúgy itt vagyok. Bár egyébként sem vagyok igazán kimért tanárszemélyiség, tehát azt nem tudom mondani, hogy kifejezetten nagy különbségek lennének, de nyilván egy másik arcomat ismeri meg, aki egy rockkoncerten találkozik velem.

Mi indította a tanári pályára?

Ettől a kérdéstől is féltem. Amikor még a Búr háború előtt általános iskolába jártam, volt egy rettentő rossz magyar tanárom, aki körülbelül csak azt szerette volna visszakérdezni, hogy mit is gondolt a költő. Petőfi vajon tényleg szerelmes volt-e, amikor a Szeptember végén-t írta, és nem díjazta, ha én úgy gondoltam, hogy nem - majdnem megbuktam magyarból. Ezután a borzalmas nőszemély után, aki úgy gondolta, hogy idő előtt nyugdíjba megy, annyira kiidegeltük, kaptunk egy nagyon kedves magyar tanárnőt, aki teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat, ráeszméltem arra, hogy ezt lehet máshogy is. És itt a Berzsenyiben pedig nagyon jó tanáraim voltak, akik megmutatták nekem, hogyan lehet az irodalomnak és egyáltalán az oktatásnak személyiségformáló szerepe.

Értem. Mi az ön számára a tanításnak a legjobb és a legrosszabb része?

A legjobb része az egyértelműen a diákok, a legrosszabb része pedig egyértelműen a diákok. (nevet) Nem, amúgy a legrosszabb része azt gondolom, és ez egy picit abból fakad, hogy még pályakezdő pedagógus vagyok, hogy nagyon sok időmet elveszi az, hogy felkészüljek, dolgozatokat javítsak, meg hogy az óráim összeálljanak valamivé a káoszból - utóbbi nem is mindig sikerül. Azt viszont tartom, hogy a legjobb része az mindig a diákok. Most már száznál valamivel több diákot tanítok, és őszintén, mindenkiben megvan a potenciál, hogy a legjobb legyen, számomra pedig mindegyik egyszerre a legjobb.

Mit tanácsolna azoknak, akik tanárok szeretnének lenni?

Azt, hogy csinálják. Ha valakinek meggyőződése, hogy ő ezt szeretné csinálni, abból jó tanár lesz, de senki se válassza ezt b meg c tervnek, mert azt nem lehet bírni. Ezt vagy szívvel-lélekkel csinálja az ember, vagy sehogy.

Végül, mit üzen azoknak, akik a jövőben lesznek az ön diákjai, mire készüljenek?

Vér, veríték és könnyek?

Hatásos.

Valahogy ezt tudom mondani, de ha komolyra akarom fordítani a szót, akkor én igazából mindig azt akarom látni a diákjaimon, hogy nem játsszák meg magukat, és önmagukat adják. Mernek szabadok és egy kicsit bolondok lenni, mert az is kell az élethez: hogy egy kicsit merjünk bolondnak lenni.

Nagyon köszönöm az interjút!

Én köszönöm szépen!

Csury Balázs

Author: Csury Balázs

Stay in touch with the latest news and subscribe to the RSS Feed about this category

Hozzászólások (0)

Comments are closed


No attachment