NAGYEB 2019 - P.G.

P.G.-interjú

Tavaly ballagtál. Milyen az élet a Berzsenyi nélkül?

Sok, már nem berzsenyis barátommal beszéltünk erről, hogy hogyan fog megmaradni a Berzsenyi. Az utolsó évünk, illetve sok embernek az utolsó éve arról is szólt, hogy milyen lesz elengedni ezt az egészet, mert mégiscsak más úgy visszamenni a suliba, hogy már nem tartozol oda. Én mostanában rendszeresen visszajárok. Igazából jó érzés, mert nem érzem úgy, hogy kikerültem volna ebből a közegből, nem érzem úgy, hogy nagyon más lenne a hozzáállásom a dolgokhoz. Nagyon vallom azt, hogy a Berzsenyi nem csak a matekra tanít meg és az ilyen dolgokra, hanem megtanít az életre. Nekem egy nagyon szép hat évet adott, és biztos, hogy magammal fogom vinni sokáig.

Szóval így, hogy visszajársz, hogy vannak berzsenyis barátaid, nem érzed úgy, hogy hiányod lenne.

Nem. Szerintem nincs ilyen. Sőt, nekem mázlim volt, mert a mi évfolyamunk egy különösen jó évfolyam volt, és nagyon sok barátom megmaradt visszamenőleg, akikkel mai napig találkozunk és fogunk is még valószínűleg – legalábbis remélem.

Milyen egyetemre jársz?

Én a BGE-n vagyok turizmus-vendéglátás szakon. Tulajdonképpen ez eléggé alibinek hangzik, mert a BGE-re sokan mondják, hogy alibi egyetem. Egészen sok szabadidőm van, szerencsére jól sikerültek az órafelvételeim is, szóval csütörtökön egy darab órám van, pénteken meg nincs egy sem, úgyhogy lényegében van két plusz szabadnapom a hétvége mellett. Eddig laza, bár már biztos, hogy készülni kell, de szerencsére érdekelnek a dolgok és szeretem tanulni őket. Örülök, hogy tanulok gazdasági tárgyakat is. Van közgáz órám, van gazdasági jogom, van turizmussal kapcsolatban elég sok órám, és ezek engem mind-mind érdekelnek és szeretem eddig. Amúgy nekem eredetileg úgy volt, hogy nem fogok első évben egyetemre menni, idáig nem bántam meg.

Hogy kértek föl EB-nek?

Ez azért érdekes, mert nagyon sokan nem tudják, hogy ebbe a felkérésbe kiket vonnak bele. Azt nem feltétlenül szeretném elmondani, hogy ez nem csak arról szól, hogy vannak hárman és akkor ők hárman elintézik ezt az egész felkérést. Tovább kell gondolni, és el kell érni olyan embereket, akikkel az egész lehetséges, mert nem feltétlenül ismerik az új EB-t a régi EB kapcsolati szinten, hogy tudják, hogy mikor hol vannak. Nekem van egy testvérem, aki kilenc évvel idősebb nálam, és ő is berzsenyis volt. 2010-ben volt KisEB, szóval ő is nagyon csinálta ezt a közösségi dolgot.

Úgy volt, hogy megbeszélte velem a tesóm, hogy el kell mennem neki egy tápegységért, hiszen az ő gépében elromlott, és ez a tápegység az alattuk lévő kínai PC-boltba fog megérkezni, ilyen három óra magasságában. Először mondtam: nem.

Nem értem rá, ezért megkérdeztem, nem tudna-e ő elmenni. Viszont ő végképp nem tudta elkérni magát, dolgozott, kiderült, hogy kettőnk közül mégiscsak én tudom elhozni, a két órai átvétel úgyis belefért. Aznap ráadásul korábban is végeztem a suliban.

Fél kettő magasságában lehetett, mire odaértem. (Mindig, amikor elindultam a suliból, akkor felhívtam édesanyámat, hogy ’helló, most indulok a suliból’.) Most ez úgy hangzott: megyek a Norbinak összeszedni ezt a dolgát. Odaértem a helyszínre, és mondta a tesóm telefonban, hogy nyugodtan menjek be, állítólag már ott van.

Amikor bementem a kisboltba, a csávó adott nekem egy dobozt, egy… egy kis tápegység méretű dobozt. Kezembe adta, súlya is volt. Mondtam, hogy ki szeretném nyitni, mert a tesóm megkért, hogy ellenőrizzem le, hogy az van-e a dobozban, aminek lennie kell. Úgyhogy kaptam egy sniccert, szépen körbevagdostam. Tényleg semmi sejtésem nem volt az egészről.

Nem számítottam rá, hogy a „jó, eljövök ide a tesómnak” így fog végződni… Amikor kinyitottam a doboz tetejét, az arcomba villant egy fehér lapon egy fekete felirat, hogy NagyEB2019? Engem Blanka kért fel, a Szebegyinszki Blanka. Utána ő befutott a boltba, én meg elkezdtem hangosan káromkodni. (nevet) Nagyon meglepődtem. Számítottam arra, hogy ez a felkérés jönni fog. Mert nagyon sokan mondták nekem, és nagyon sok visszajelzést kaptam, hogy hú, igen, biztos. Az ember egy idő után akarva-akaratlanul elhiszi, és jó volt belegondolni, de abban a pillanatban sehogy nem gondoltam rá, teljesen másra koncentráltam, ezért sikerült olyan jól a felkérésem, és utána ment tovább a dolog. És persze – elfogadtam.

Számítottál arra, hogy a Vera és a Dani lesz a másik két EB?

Nem. Úgy voltam vele, hogy Danit lehet, hogy fel fogják kérni, viszont akkor engem nem. Ez volt a gondolatmenetem. Ezért, amikor tudatosult bennem, hogy engem felkértek… akkor a Danit nem kérték fel? (A Danit nem ismertem még akkor, és azt hittem, hogy engem ő utál.) De elvetettem a dolgot, hogy hát nem tudom, hogy mi lesz így. A Verára meg egyáltalán nem, őrá nagyon nem számítottam. Nem is tudom, hogy kire számítottam akkor.

A Danival ezek szerint nem volt semmi kapcsolatod. És a Verával?

Verával még kevesebb. A Vera… abban a Nullban ismerkedtem meg vele köszönés szinten.

Kérdésünk lett volna még, hogy hogyan reagáltál, amikor meg tudtad, ki a másik két EB.

Hát Danival ez volt: találkoztunk, és úgy, hogy még nem tudtuk egymást – volt egymásnak is kiderülés – és akkor az volt az a pillanat, hogy úgy éreztem, ennek a végére kell járnom. Hogy ő akkor utál-e engem vagy nem. Úgyhogy ez volt az első mondatom Danihoz, hogy: Figyelj, én valamiért azt hiszem, hogy te engem utálsz. Dani meg ezt mondta viszont: Figyelj, én meg ugyanezt hiszem – hogy te utálsz. És akkor ezt elengedtük, hogy nem utál senki senkit, és mehet a közös munka. Verával meg útközben megismerkedtünk. Danival előtte igazából hülyéskedő viszonyunk volt. Most is az, és az is maradt szerencsére, de hogy vele volt azért valami kommunikáció jellegű dolgunk az egész előtt.

Milyen volt, amikor kiálltatok az elsős bemutatkozáson, hogy EB vagytok, az milyen érzés volt?

Az elsős bemutatkozó az azért is ilyen jó, mert nem látják az emberek, hogy mennyi munka van benne. Annyit látnak ebből a produktumból, hogy készül egy videó, amit már az új EB csinál, amit teljes egészében az új EB talál ki. Elkészül ez a videó, amiben tök sok munka van. Sok embert kell összeszervezni, igényes kell, hogy legyen, új kell, hogy legyen, közben nem bukhatunk le senki előtt, mert az fura lenne, hogy mi ismerjük egymást hirtelen, mert ugye ez mindenkinek feltűnne, hogy mi hárman hirtelen sok időt töltünk együtt meg elmegyünk ide-oda, szóval ezt mind titokban.

Meg úgy volt, ha találkozunk valahol, akkor elcsúsztatva érkezünk meg, mit tudom én, meg van beszélve, hogy találkozunk itt, ekkor, akkor az egy ilyen félórás időintervallum, hogy mindenki odaérjen úgy, hogy senki nem fut össze. Szóval, hogyha találkozunk itt, az Eiffelen négykor, az utolsó ember négy harmincra fog idaérni, és akkor fogunk tudni elkezdeni valamivel dolgozni. Erre nagyon kell vigyázni, hogy meglepetés legyen az embereknek. És ööm… bocsánat, mi is volt a kérdés pontosan?

Hogy milyen érzés volt kiállni az emberek elé, mint 2019-es NagyEB.

Ja, igen. És amikor ott vagy, hogy kész van ez a produktum, megcsináltátok ezt a dolgot… nekem különösen szívügyem volt, mert én vágtam a videót; akkor még van az x órás időintervallum, mert bemész utána a suliba és tudod, hogy ma van a kiderülés, egy görcs, egy öklömnyi görcs van a gyomrodban. Senkinek nem mutathatsz semmit, normálisan kell viselkedned. Erre ráfeszülsz, és ezért nem viselkedsz normálisan, és akkor beültök az elsős bemutatkozóra. Vered a széket, hogy úristen, elsős bemutatkozó van.

Nagyon… izgalmas. És akkor ott vagy abban a pillanatban, hogy most ki fogsz derülni, akkor ez még izgalmasabb, mert tudod, hogy most le tudod vetkőzni ezt a kvázi titkolózást magadról, ami eddig körbe lengte az x hetedet a felkérés óta. Sokkal hamarabb vannak a felkérések, mint azt az emberek gondolnák.

Soma: Egy kis funfact ezzel a székcsapkodással kapcsolatban… nem tudtam, hogy hogyan lehet ezeket a székeket csapkodni, és az első, akinél láttam, az te voltál. Nem tudom már, hogy mikor, de igen, ez hozzád kapcsolódik. Amikor mindig látok valakit csapkodni, akkor beugrik, ahogy te csapkodod.

(nevet) Ez nagyon jó! Ezt tartsátok meg, ez egy jó hagyomány! Bár Nemecskó tanár úr dühös rá, mert azok a székek szétmennek.

Visszatérve az elsős bemutatkozóra…

Igen, amikor ott van a pillanat, hogy most ki fogsz derülni, akkor elképesztően nagy adrenalin-löketet kapsz. Kimászol a tömegből, kimész a színpadra, ott áll kint valaki, akkor nyilván megöleled.

Nem lehet szavakba foglalni normálisan. Talán az a legjobb hasonlat: amikor elképesztően vágysz valamire, és nem tudod, hogy be fog-e teljesülni vagy nem, és ezért ott van ez a görcs, hogy nagyon ott lennék, amikor utazol valahova nagyon messzire, és már nagyon odaérnél, már nagyon ott lennél és akkor az a pillanat, amikor megérkezel, föloldódsz, és látod, hogy itt vagyunk, végre. És semmit nem látsz, mert, ugye, a fények, azok világítanak, semmit nem hallasz, mert mindenki ordít, és kint állsz, tökre az érzékszerveid nélkül, hogy most akkor mi lesz, hogy most akkor mi a protokoll, mert erre nem lehet felkészülni, erre nem vagy felkészülve, és csak élvezed, mert egyszerűen nem tudsz mit csinálni. Ez az egyik legőszintébb pillanata az egésznek.

Milyen érzés volt úgy suliba menni, amikor már mindenki tudta, hogy EB vagy?

Háát… arra nagyon akartunk figyelni, ezt már megbeszéltük korábban, hogy ne mi legyünk az az EB-hármas, akikre úgy néznek az emberek, hogy: jaa, ők ez EB-k és mekkora lett az… arcuk (nevet), szóval, hogy ők az EB-k, és akkor ők most nagyon ki vannak emelve.

Arra figyelni akartunk, hogy megmaradjanak a régebbi kapcsolataink és arra jöhetnek rá az újak, amik valahogy kiépülnek. Szóval én nagyon próbáltam ugyanolyan lenni az első nap is. Csak... akkor már nyíltan mondta nekem mindenki, hogy „mi van, EB?” és nem izé, gúnyolódva vagy heccelődve. Utána hamar alábbhagy, hála az égnek. Az az első pár nap az ilyen „fúha, most akkor ő tényleg EB”, de utána aztán hamar elül, mert semmivel nem leszünk többek. Meg az emberek megszokják.

Mikor kezdtél el akár kis-, akár nagynullozni?

Nálunk c-seknél ez olyan szempontból előny, hogy mi hatodikosként jövünk a suliba. Akkor nekünk van egy KisNull tábor, az az, amit először látunk a Berzsenyiből. Aztán leszünk hetedikesek, és levisznek minket még egyszer a KisNull táborba, mint nulladikosokat. Aztán nyolcadikban van lehetőségünk, hogy pályázzunk, mint KisNull csopvez, szóval akkor már elkezdhetjük a csopvezséget, és akkor megyünk először NagyNullba is mint nulladikosok. Én nyolcadikosként pályáztam KisNullba, le is jutottam, csopvezként, ugye ott csak csopvez van, azt végigcsináltam, nagyon élveztem, úgyhogy tudtam, hogy kilencedikben is fogok pályázni, mint KisNullba, és mivel abban az évben NagyNullban is lent voltam mint nulladikos, és az is elképesztően tetszett.

Úgyhogy tudtam, hogy NagyNullba is fogok, és abban az évben is lejutottam, és mint csopvez pályáztam NagyNullba is, és volt egy nagyon jó csoportom. Tizedikben egy évet kihagytam, igazából külön dolgok miatt, teljesen mindegy. Tizenegyedikben viszont visszamentem a Nulltáborozáshoz meg a nullozáshoz, KisNullba és NagyNullba is pályáztam, és akkor.... én tizedikben nagyon sok olyat kaptam, hogy pályázzak és hogy csináljam jövőre mindenképp.

Az az év egyébként nagyon hiányzott is, de nagyon jót tett a “pályázási pályafutásomnak”, vagy minek is lehet nevezni. Nagyon jót tett, hogy én azt az évet kihagytam, és tizenegyedikben újult energiával, újult ötletekkel, nagyon sok bizonyítási vággyal mentem vissza, azzal az érzéssel, hogy nem égtem ki és hogy nagyon szeretném csinálni ezt az egészet.

Az az évem volt az egyik legjobb pályázós évem: új dolgokat csináltam, sok bizalmat kaptam, és szerencsére meg is tudtam ennek a bizalomnak felelni. Ugye akkor is mind a két táborban lent voltam, mind a kettőt rendesen csináltam, és utána jött aztán a tizenkettedik, ahol meg felkértek NagyEB-nek, és KisNullba is pályáztam, lejutottam és csináltam. Szóval amilyen hamar csak lehetett, én elkezdtem. Ha jól számolom, ez szervezőként hét darab Nulltábort jelent...

Amikor én (Soma) nulladikos voltam egy éve, akkor te segítő voltál. Akkor volt a Percy Jackson-os keretmese. A legelső szereped, amiben láttalak, egy karatemester volt. Hogy is hívták?

(Nevet) Szifu! Pali-szifu mester!

Ott impróztál vagy megmondták előre, valamennyire megadták, milyennek kéne lenned?

(Még mindig nevet) Ez is egy vicces történet amúgy… mert nagyon spontán az egész. Egy állomás… nem fogod tudni, hogy milyen, amíg nem csinálod. Úgy van, hogy NagyNullban a segítőket összeosztják az első kiránduláson, ki kivel csináljon állomást, ez még az EB elképzelése. És minket összeosztottak az Előd Mátéval és a Verával. Volt egy ötletünk, és ezt nem tudjátok… vagyis de, tudjátok, hogy ezek mindig kültéren vannak ezek a kirándulások.

Nekünk mind a kettő bent volt…

Igen, a tietek egy szomorú dolog volt.

Nem, nagyon jó volt!

(Nevet) Jó volt bent, mert nem tudtátok, hogy ennek kint kéne lennie. Nem tapasztaltatok kinti kirándulást, így nem tudtátok, mennyivel más a kinti, mint a benti. Sokkal. Amikor az esőterv lép életbe, akkor rögtönöznöd kell valamit, és csinálnod kell egy teljesen más dolgot, mint az esetek többségében, mint amit alapból elterveztetek, mert más a környezet, mások a lehetőségek, más az időtartam, amit eltölthettek ezzel.

Nálunk volt egy megbeszélt koncepció, ami valami régészes dolog lett volna, aminek semmi köze nem lett volna a Pali-szifus karateórának, hanem tudtuk, meg beszéltünk erről, hogy milyen klassz lenne, ha tudnánk egy ilyet csinálni, de nem jutottunk el odáig, hogy hogyan tudnánk ezt megvalósítani. Viszont lett egy másik elképzelésünk, amit meg tudtunk volna valósítani szabadtéren. Egy nagyon rossz elképzelés volt amúgy, de nem tudtunk mást kitalálni, nem volt más ötletünk, amit meg tudtunk volna csinálni, mert mi voltunk az összehúzó állomás, az utolsó összehúzó állomás, amikor a két különböző irányba menő csoport egyesül. Szóval nem egyszerre tizen x embert kellett lekötni – várj, hányan vagytok egy csopiban?

Tizenhárom-tizennégy.

Szóval, nem egyszerre tizennégy, kvázi gyereket, nulladikost kell lekötnöd, hanem dupla annyit, és hárman vagyunk erre a feladatra, úgy, hogy mindenkinek élvezhető legyen - nehéz erre egy jó állomás koncepciót felépíteni, főleg úgy, hogy nagyon sok ilyen sablon van, amit én utálok. Ki akartuk hagyni ezeket a sablonokat az alapötletnél, és el is hagytuk, és lett volna egy vállalható állomásunk, amit végig tudunk csinálni, és ott lettetek volna, hogy áh, jó volt, mittudomén. És amikor kiderült, hogy esőterv lesz; ez amúgy előző nap derült ki, akkor mi mondtuk, hogy nekünk itt van ez a karate mesteres ötletünk, és ezt meg tudjuk úgy csinálni, ahogy akarjuk.

Megkaptuk az énektermet, könyörögtünk Szendónak egy picit, hogy a matracokat hadd vigyük már át, és az énekteremben, ez teljesen random volt, de az énekteremben találtunk egy dobot. (nevet) Amit igen rendesen használatba is vettem. És jó az akusztika, úgyhogy igazából megvoltak a kellékek, a kezünkbe adta azokat a véletlen, az élet, meg az eső. És azt mondtuk, hogy hát akkor legyen ez!

Megvolt a koncepció, egy ovis karate-óra, nekem egy retardált edzőt kell játszanom, mustárfoltos trikóval meg mittudomén. Be kellett öltözni ovisnak – ez a legegyszerűbb, legkisebb igényű jelmez a világon. Kis hátizsák, duda, akármi. És megbeszéltük, hogy jó, ők a terem előtt fognak játszani, amíg megérkeznek az edzőtársaik és a szüleik, hiszen befizetés van, és a szülőket leültetjük hátra, hiszen karate-vizsga van. Először improvizáltunk, és jól jött ki minden. Az egyik legjobb állomásom volt, amit valaha csináltam.

Azért kérdeztem, mert ez volt a legemlékezetesebb, mert még az iskola első két hetében is simán OSZ-oztak neked.

OSZ, igen (nevet)

És a végén verted a dobot, és emlékszem, mindenki oda akart menni kicsit beleverni.

Igen, igen, jó volt.

Öved is volt.

Persze, ahogy kell.

Hogy találtátok ki a keretmesét?

Először volt egy összeülésünk, amikor a keretmesével kellett foglalkoznunk. Vagyis nem azzal kellett foglalkoznunk, de azzal is kellett, hogy meglegyen egy keretünk. Mindig előre akartunk valamennyire dolgozni és sosem sikerült. (nevet). A keretmese az egy ilyen összeülés után született.

Sokszor Daninál ültünk össze. Mikor egyik este onnan jöttem haza, és mondtam édesanyámnak, hogy: Anya, hát ez most nem sikerült. Ez egy olyan összeülés volt, ami nem sikerült. Nem az, hogy nem volt jó, nem élveztük, mert tökre élveztük és produktívak voltunk és haladtunk sok dologgal, csak a keretmesénk még nem volt meg, és ez engem nagyon zavar. És anya rám néz, és megszólal, hogy: “Kiskorodban nagyon sokat nézted ezt az Irány Eldorádót, miért nem az?” Én meg ülök ott, hogy: mert miért ne? Néztem, hogy Irány Eldoradó, most komolyan?

Elővettem a laptopot, bepötyögtem, hogy Irány Eldoradó, megnéztem, és állok ott, hogy ez amúgy egy zseniális keretmese. Hogy ebben minden benne van: van főgonosz, vannak főkarakterek, van egy lány, van két fiú, akik mellesleg még hasonlítanak is ránk, mert nekem fekete hajam, szakállam van, a Daninak meg viszonylag szőke haja van, nincs szakálla, és ott van a Vera, ő meg lány (nevet) és akkor miért ne? Elküldtem a srácoknak, és mind a ketten úgy reagáltak rá, hogy: miért ne? Szóval miért ne?

Megnéztük közösen, és egyből elkezdtünk ötletelni – hogy van két főgonosz, akkor tudnánk ilyet csinálni, ami nagyon rég volt. Nagyon ritkán van olyan, hogy két főgonosz van, és nálunk megint lehetett erre példa, és ez nagyon jó amúgy, mert sokkal jobb velük úgy dolgozni, és sokkal több ötletet raknak bele ők is az egészbe. Úgyhogy abba biztosak voltunk, hogy ez egy tök nagy újítás, hogy visszahozunk egy régi dolgot, mert régebben amúgy voltak, és már biztosak voltunk az embereinkben is, és ebből egyre inkább forrt ki az egész, és akkor mondtuk, hogy ez lesz a miénk! És nagyon jó volt ez a mese.

Ti hogy folytatok egybe a mese történetével?

Mi igazából végigjártuk az egész mesét pontról pontra. Volt az utazásunk, volt, amikor megérkeztünk a szigetre, volt, hogy ott vagyunk Eldorádóban, volt, hogy a gonosszal kellett harcolni, volt, hogy a másik főgonosszal kellett harcolni. A mesének a keretét, ami ténylegesen a mese, azt átvettük, és azt alakítottuk át olyanra, hogy az nekünk klappoljon, és hogy az első pillanattól tudjunk hárman lenni ebben, mint főhősök.

Milyen érzés volt Túliónak lenni? Nehéz volt őt eljátszani?

Magunkat adtuk. Teljesen. Amikor csak tudtuk.

Könnyen azonosultál a karakterével?

Abszolút. Igazából két bolondról beszélünk. Túliónak és Miguelnek a kapcsolata a mesében, az, ami az első pillanattól látszik: ők ketten nagyon régóta ismerik egymást, haverok, spanolnak, bohócok, suhancok, csalnak itt-ott-amott, okoskodnak, benne vannak az életben, és akkor ezzel igazából olyan szinten tudtunk azonosulni a Danival, hogy: lazáán! Úgyhogy ez jól jött, könnyű volt magunkat beleélni a szerepünkbe nagyon. Hálás szerep volt.

Hogy találtátok meg a hívózenét?

(nevet) Volt megint egy összeülésünk. Mondjuk… egész munka alatt gondolkozol ilyeneken, hogy lesznek nagyobb pillanatok, mint például az első hívózene. És gondolkodsz azon, hogy mi lenne jó hívózenének, mert nem lehet csak úgy odabökni valamit, meg ki kell jöjjenek a mozdulatok, nem lehet túl gyors, túl lassú, és gondolkodtunk, gondolkodtunk, és voltak alternatívák, nagyjából 40 dalt összeszedtünk. Ami végül lett hívózene nem volt benne ebben a negyven dalban.

Volt egy nap, amikor már egy másfél-két hónapra voltunk a tábortól, lementünk tábort látogatni, a Lippai tanárnővel, Balatonra mentünk ugye, kocsival. Az egyébként egy nagyon nagy mázli volt, hogy nekem meglett a jogosítványom és volt autóm. Nagyon mobilisak voltunk, szóval a táborlátogatás az így ment! (csettint) Lementünk a Balatonra, mert a tanárnő ott nyaralt, felszedtük őt is, és amíg mentünk lefelé, mondtuk, hogy na most kitaláljuk hívózenénket.

És ment, ment, ment, ment a lista, és megszólaltam, hogy: srácok, nekem van egy számom, amit én nagyon-nagyon-nagyon szeretek. Ez is a tesómhoz kapcsolódik, mert én úgy nőttem föl, hogy a tesóm szobája az én szobám mellett volt, és mindig hallottam azt a zenét, amit ő aktuálisan hallgatott. És nekik a 2010-es KisNull hívózene az a Sum 41-tól az Into Deep volt, és ezért nagyon sok Sum 41-t hallgatott. Ez egy ilyen rockosabb, light metal, nagyon ’90-es meg 2000-es évek eleji zene, és ahogy ezeket hallgatta, úgy óhatatlanul átment következő számokra is, és így hallottam meg először nagyon kicsin még a Still Waiting című számot, ami végül a hívózenénk lett, és én mondtam a srácoknak, hogy tesómnak ez volt a hívózenéje, de van ez a szám, ami sokkal jobb.

Meghallgattuk az Into Deep-et és mondtam, hogy nekem van egy sokkal jobban szeretett számom ettől az előadótól, és elindult, és ennek az eleje jó pörgős, nagyon jól indul el. És elindult, és a Dani rám nézett, hogy: Fúha. Fúha, mi lesz itt? És a Vera is mondta, hogy: Fúha. Fúha. Ment a szám, és lement az egész, és utána mondták, hogy ez kész. Ez lesz az. Én meg el se hittem, hogy tényleg? Jó. Legyen ez. Úgyhogy így lett a hívózenénk.

Az érettségi éved akkor volt. Hogy tudtad beosztani az idődet, hogy a Nullra meg az érettségire is tudj figyelni?

Nehezen. Elég elvetemült évem volt ez a tizenkettedik, mert én dolgoztam folyamatosan, meg előtte is dolgoztam. Ez szerintem nem baj, tök jó dolog, csak még egy plusz, és akkor még amúgy… Szóval én dolgoztam mellette, és voltak más dolgok is, amiket menedzselnem kellett, és elég kevés időm volt pihenni, meg effektíve aludni, meg nyilván jól akartam érettségizni.

Az érettségim pedig nem lett rossz, meg felvettek az egyetemre és egyetemre járok, és csinálom és csinálhatom, és ez tök jó. De biztos vagyok, hogy abban az évben nem a tanulás volt a legfontosabb szempontom, pedig az kellett volna, hogy legyen - nem az volt. Mert ilyen vagyok. Nekem nem az volt az elsődleges, tényleg, ezzel kellett volna első helyen foglalkozni, és nem a Nullal meg az egyébbel, de én nem tudtam megtenni, mert nem is akartam igazából, és ja, hát, keveset aludtam. De minden oké.

Mik a legjobb nullos emlékeid? Kis-vagy NagyNullban akár nulladikosként, akár segítőként, csopvezként, EB-ként.

Sok van. A Nulltáborral alapból úgy érzem, hogy az kb. két hét gondtalanság, amikor lent vagyok a táborban, és az előtte lévő kirándulásokat is nagyon-nagyon élvezem. A legjobb élményem… az a baj, hogy nem tudok legjobbat választani. Rengeteg olyan élmény van, ami elképesztően sokat adott akár a személyiségemhez, akár ahhoz, hogy lelkileg hogyan viszonyulok a Berzsenyihez, meg hogyan viszonyultam akkor a Berzsenyihez, és ez egy olyan komplex ügy, amiből nem lehet egy konkrét dolgot kiemelni.

Jó látni, amikor összeáll. Minden évben az volt a legeslegjobb, amikor láttam, hogy összeáll valami, és hogy valami olyan produktumot adunk ki a kezünk közül, amire emlékezni fognak az emberek egy ideig. Ezek azért elég rövid idők, és hogy talán nem csak nekem van egy gondtalan egy-két hetem, hanem másnak is. Ilyenkor, ha lent vagy a táborban, jó esetben elfelejted, hogy mi van otthon, jó esetben elfelejted, hogy mi mással kéne foglalkoznod, hogy nemsokára megint valami új dolog jön, amibe belevágsz megint, hanem ott vagy, hogy itt vagyunk száz valahányan, itt vagyunk kétszáz valahányan, együtt csinálunk egy tök jó, tök szabad, tök kreatív dolgot. Az ilyen szempontból a kedvenc élményeim a végén az összes hívózene, az összes hívózene-tánc, amikor ott előtörnek az emlékek, hogy igen, ez nem csak most van, hanem ez volt régen is, lesz még jövőre is, és azután is, és remélhetőleg azután is.

Felosztottátok egymás között a munkát? Hogy ki milyen dolgot csinált? Gondolom mindig számíthattatok egymásra…

Nem osztottuk fel, de fel kellett volna osszuk. (nevet) De nem lett belőle probléma, és tök jól kiegészítettük egymást, szerencsére. Van, amit máshogy csináltatok volna? A táborban vagy az egész év alatt, valami nem úgy jött össze, ahogy akartátok, vagy kicsúsztatok a határidőből? Mi a valaha volt legszerencsésebb EB-hármas voltunk. Komolyan mondom. Ezt nem úgy kell érteni, hogy sablonszöveg, hogy mennyire szerettük egymást, mert amúgy imádtuk egymást, de nekünk sok mázlink volt, hogy ez így sikerüljön, ahogy sikerült. Mindig plusz egy napot kellett volna rászámolnunk a dolgokra. Plusz kettőt, amikkel foglalkoztunk. Mert minden megvolt időben, csak nem voltunk vele… ez nem igaz, hogy nem voltunk vele elégedettek, mert úgy nem adtunk ki dolgot a kezünk közül, amivel nem lettünk volna tényleg elégedettek, de hogyha mindenre rászántunk volna plusz egy napot, akkor nem kéne azt mondanom, nem mondanám azt, hogy mi vagyunk a valaha volt legszerencsésebb EB hármas. Tényleg sok mázlin múlt a dolog. Az biztos, hogy az időnket jobban kellett volna beosszuk, az ezer százalék. Többet kellett volna veszekednünk egymással. Tényleg. Ez vicces, de tényleg többet kellett volna veszekednünk egymással.

Hogy kiéleződjenek a különbségek, amiket el kell simítani?

Háát, igen. Biztos vagyok benne, hogy nem maradt bennünk belső feszültség egymás iránt. De abban az adott helyzetben, hogy volt valaha is belső feszültség, akkor veszekednünk kellett volna, de nem veszekedtünk soha. Pedig kellett volna. Mi nem, sosem. Minekünk ilyen nagy vitánk nem volt, pedig kellett volna, hogy legyen. Egy olyan nagy vita, amibe bele kell állnunk, hogy azt kell mondjuk, hogy na. Hogy asztalt verdesve, egymásra dobálva a tányérokat… nem, nyilván nem. De kellett volna egy ilyesmi.

Kicsit visszatérve a tervezésre… ugye októberre meg tudjátok vagy előtte a felkérést, a tábor az augusztusban van. Mikor kezditek el komolyan tervezni, ez mennyit vesz el összesen az évből, különösen a nyárból?

Október előtt már meg tudjuk. És abban a pillanatban. Rögtön. És nem feltétlen a tábort kell elkezdeni, mert az nyilván később jön. De az első másodperctől, nem viccelek, ahogy meglátjuk egymást, ott van egy négy darab lélegzetvételnyi időnk, pár nap, négy nap, öt nap, hat nap, de még annyi sem, és utána egyből el kell kezdenünk csinálni valamit, vagy el kell kezdeni csinálni az adott EB hármasnak. Ami szépen fel fog épülni, közelednek majd az időpontok, be kell szerezni egy határidő-naplót, mert anélkül élhetetlen a dolog, és mindent meg kell csinálni. Mert tényleg annak az utolsó három embernek kell megcsinálnia előtte, hogy utána lehessen a kerettel dolgozni mint szervező. És itt nem viccelek, akárcsak az, hogy biztos, hogy alap dolgok – hogy jó le kell foglalni a tábort, oké, ezt mindenki át tudja gondolni, legyen oda tömegközlekedést, oké, ezt mindenki át tudja gondolni, de hogy legyen kaja, itt már azért akadnak problémák. Hogy a kaján belül milyen érzékenyeknek mit kell csinálni, meg mit kell biztosítani, ki nem eszik ezt, ki nem eszik azt, pénzzel gazdálkodni, - azzal nagyon kell gazdálkodni, mert oké, hogy ez azért egy nagy költségvetésű dolog, de nagyon hamar elmegy, mert nagyon drága minden, ha belegondolsz. És ha kifogy, akkor az baj, azt meg kell oldani valahogy.

De tényleg – nincs olyan, hogy részletkérdés. Ezt nekem egy nagyon okos ember mondta, aki már elballagott agg, és ebben a helyzetben tényleg durva, és én sem hittem el, de tényleg nincs olyan, hogy részletkérdés. Mert hogyha valamit részletkérdésnek tartasz, hogy nem foglalkozol vele, az arcon fog ütni, de hogy úgy, hogy azon ki fogsz akadni. Úgyhogy tényleg.

Bekerülni az EB-be nagyon jó dolog. És ez nagyon sokat ad, és tényleg szép igazából. De annyi munkával jár, és én ezt nem hittem el, mert mondják nekünk, meg mondja mindenki, hogy ez nagyon sok munkával jár. Jó, igen, nyilván nagyon sok munkával jár, de tényleg nagyon sokkal, nem is tudom hangsúlyozni, és nem is kell hangsúlyozni, hogy mennyivel jár, mert ezt három ember elvállalja, hogy ezt a munkát mind meg fogja csinálni. Nem tudják, mit vállalnak el, ez benne a vicces. (nevet) És mindig mondogatni kell nekik, hogy nagyon sok mindent kell csinálni. És van a mázlis eset, például mi is vagyunk. Nekünk szerencsére ez annyit volt ez mondogatva, hogy fel voltunk készülve a legrosszabb esetre is, és könnyebben vettük a nagyon-nagyon sok dolgot, mint ahogy gondoltuk, hogy fogjuk, és így is eléggé nehezen vettük. Ez nem tudom, mennyire érthető. Így is sokat szenvedtünk a dologgal. Nem nevezhető szenvedésnek, mert nyilván végig élveztük, de nagyon-nagyon sokat dolgoztunk a dologgal.

Érzed, hogy javította a vezetői, együttműködési, szervezői készségeid?

Ezerszázalékosan. Ez a dolog azért is elképesztően jó, mert ezt a tapasztalatot én magammal viszem az életem végéig. Hogy megszerveztünk egy kétszáz valahány fős tábort. Ez egy elképesztően jó dolog, hogy én A-tól Z-ig láthattam mindent, ami ezt felépíti. És tudtam gondolkodni programról programra, programról három programra előre, hogy kialakult az év során kvázi egy térkép, hogy minek mivel kell összekötésben lennie, és ez egy elképesztően jó tapasztalat. És fú, nagyon hasznos. Ezzel annyit lehet profitálni, ha az ember ilyen téren akar valamit csinálni, hogy az el nem mondható.

Meg hát, kapunk mi kritikát. Nem az, hogy mindenre, de nálunk tapasztaltabb emberektől kapunk azért. Mert az EB az egy olyan dolog, hogy nekik azért nem mindenkit szereti elmondani, ha valami nem tetszik, merthogy ők az EB-k és mittudomén, és ez egy elképesztően rossz dolog. Ez nem így kéne, hogy legyen. Mert ők azért vannak, hogy egy rossz dologból egy nagyon jó dolgot csináljanak, ha valami nem működik. Viszont vannak olyan emberek, akik ezt meg merik mondani. És ebből viszont elképesztően sokat lehet építkezni. És ez az, ami még szerintem hiányzik, hogy mindenki el merje mondani a véleményét, egyenesen az EB-nek. Ez az, amiből aztán még többet lehet építkezni, és ebből aztán meg még többet profitálsz.

Milyen érzés volt a nulladikosok elé kiállni, mint EB? Nem izgultál nagyon?

Izgultunk… mindenki izgul. Ez természetes, mert kiállsz kétszáz ember elé. (nevet) És ehhez nem lehet hozzászokni - talán a tábor végére hozzá lehet szokni, hogy akkor most mondok valamit. Ezek a beszédeink meg vannak írva, megtanultuk őket, nem szóról szóra, hanem úgy, hogy a lényeget át tudjuk adni, ami a sztorinak a lényege.

Izgul az ember ilyenkor mindig, és tök jól lemegy amúgy. Egy adrenalin löket igazából az egész. És tök jó, mert nem tudom. Nekem jó volt. Én élveztem kint állni, és én nem is izgultam annyira nagyon, mert biztos voltam magunkban. Nagyon akartam azt, hogy mi határozottak legyünk. Ez sikerült szerintem.

Nem volt rossz érzés levetkőzni magadról az egész eldorádós sztorit?

Nem. Nagyon jó érzés volt. Tudtuk, hogy ez így kell legyen. Mármint hogy jó volt lezárni ezt az egészet. Mert leesett egy hatalmas teher a vállunkról, hogy „most jön a Final Fight, nehogy eltörjön valakinek valamije”, aztán véget ért, és fogalmad sincs, milyen szöveget kéne elmondanod a kétszáz nulladikosnak, aki vár valamire, hogy na most mi van? Ez véget ért, és utána még fuss vissza a táborba, táncoljatok egyet, és mondd el, hogy véget ért a keretmese.

Semmi levegőt nem kapsz. Nincsen nyálad. Nem tudsz beszélni, de megint csak az adrenalint tudom felhozni, az visz tovább, és csinálod és imádod, és nagyon jó volt levenni azt az inget, mert nekem egy nagyon, elképesztően rossz anyagú ingem volt, ami, amikor csak tehette, rám izzadt. Nagyon jó volt levenni azt az inget, mert nem szerettem, és mire megszoktuk, hogy mi vagyunk Chel, Miguel és Tulio, addigra le is vetkőzhettük, hogy mi vagyunk Chel, Miguel és Tulio, és ez így pont jó volt. Jó volt visszatérni, mint Vera, Brezo és P.G...

Melyik szerepet élvezted a legjobban? Segítő, csopvez, nulladikos vagy EB szerettél a legjobban lenni?

Azt nem lehet meghatározni. Mindegyik más szempontból jó. Először azt látod, hogy ez egy megszervezett dolog, tudod, hogy vigyáznak rád, de ezért felszabadulhatsz, és vannak programok, amik húha. Ez milyen jó volt, mennyi munka van benne!

Ezt nem mindenki látja, de bennem ez legeslegelőször, amikor én mentem NagyNullba, akkor én tudatosan mentem, egy KisNull csopvezség után. És láttam, hogy igen, ebben nagyon sok munka van: mennyire jó itt lenni, és mennyire jó szabadnak lenni és mennyire jó gondtalannak lenni. Aztán lementem, mint csopvez, ott volt a jó, hogy egy nagyon király csoportom volt, mennyire jó a csopvezekkel együtt dolgozni, mennyire jó az EB-vel együtt dolgozni, mennyire jó ilyen dolgokat csinálni.

Látom azt, hogy vannak olyan nulladikosok, akik annyira élvezték, mint amennyire én élveztem, és nekem ez volt nagyjából a célom, úgyhogy az is azért volt zseniálisan jó, mert kezded átlátni a dolgokat, hogy mi hogyan van. Aztán lementem, mint segítő és már tudtam, hogy mire számítsak, hogy mit kell csinálnom, tudtam, mi a feladatom, és tudtam, ez egy feladatkör, és azt azért volt elképesztően jó csinálni, mert kiélhettem magamat, lehettem önmagam és lehettem valaki más egyszerre, és segítőként van a legnagyobb szabadságod.

Mert azt csinálsz, amit szeretnél. És akkor ott kiéled magadat, de közben mégis meg van határozva. Szóval oké, hogy azt csinálsz, amit akarsz a szerepekben, de meg van határozva, mikor hol kell lenned pontosan. Óráról órára. Ez egy hatalmas táblázat. Vicces. Megvolt mint segítő, akkor már úgyis kaptam élményt, hogy én most tizenegyedikes vagyok, ismerem azokat az embereket, akik éppen elmennek, ismerem már az EB-t, és akkor már lelkileg is kaptam dolgokat komolyabban, mert addig is volt lelki dolga, a Nulltábornak, de hogy akkor most már igazán átérzem, hogy mi ennek a lelkidolga, és hogy jövőre én is végzek, és akkor lent voltam most tizenkettedikesként mint EB, és ez nekem egy elképesztően szép befejezés volt a Berzsenyinek, legalábbis ennek a szakaszának.

Mert most már láttam mindent, mert EB-ként az ember tényleg mindent kell, hogy lásson, hogy csinálja, meg is tapasztaltam mindent, az előzőekből kifolyóan. Most már láttam a legtöbb dolgot, amit láthattam, az eddigiek alapján. Láttam új dolgokat, tudom azt, hogy mi történik mikor, hol, pontosan, és közben mégsem tudom, hogy mi történik, mikor, hol, pontosan, mert ugye ez már rá van bízva az emberekre is. És itt bejön a bizalom része, és ilyen kis izgi, hogy ebből most mi fog kisülni. Láttam felépülni egy ilyen tábort, a nulláról. Meg fáradoztam vele, meg babusgattam, meg simogattam, meg takargattam, meg foltozgattam, és amikor megláttam, hogy felépült, akkor ott volt az, hogy nekem ettől az egésztől el kell búcsúznom, és lelkileg ez még többet adott ez.

Ez így volt zseniális, ahogy volt. Szóval én ennek nagyon hálás vagyok. Én nagyon mázlis vagyok. Mert én azért vagyok ilyen szempontból egy rossz interjú alany, mert én elképesztően mázlis vagyok. Én tudok negatív dolgokat is mondani a Nulltáborról, csak nem szeretek. Én szőrszálhasogatóan negatív dolgokat tudok mondani erről az egészről, mint például tényleg ez, hogy az egész egy őszinte dolognak van beállítva, de nem feltétlen az. És igen, nekem ez nagyon szép.

A saját csopvezeiddel tartod még a kapcsolatot?

Velük is mázlim van. Nekem van egy csopvezem – hát, aki most már nem is agg, mert abbahagyta már az aggságot is –, Basa Dorci, akit valószínűleg már nem ismertek. Dorci KisNullban volt az első csopvezem. Mai napig nagyon jó kapcsolatban vagyunk, ezen a héten is találkozom vele. Nagyon sokat beszélgetünk és végigkísérte ahogy én bele nőttem a Berzsenyibe, szakállam lett. Dorci egy százhatvan centiméter magas lány. Nála én egy másfél fejjel kisebb voltam, amikor én a Berzsenyibe jöttem. Most már másfél fejjel a másik oldalon vagyok, szakállam lett és lefogytam picit. Mai napig tartjuk a kapcsolatot, pedig vele azért nagyon nagy a különbség korban. Nem, nem nagyon nagy, hú, ez nagyon csúnya, de azért van generációs különbségünk. Nem is kicsi. De vele nagyon megmaradt a kapcsolat, azzal, aki a csopvezem volt. De még sok aggal.

Van valami, amit szeretnél, ha tudnának a berzsenyisek rólad?

Nem, szerintem nagyon alaposak vagytok. Amit rólam? Nem. Szerintem nincsen. (nevet) Aki tudni szeretne rólam valamit az keressen meg, mármint hogy nem harapok, szeretek alapjáraton beszélgetni. De hogy nem hiszem, hogy valami nagyon extra dolog van velem kapcsolatban.

Amit minden interjú végén meg szoktak kérdezni: mit üzensz a jelentkezőknek, az új EB-nek, mindenkinek, aki érdeklődik a NagyNull és a KisNull iránt, meg úgy egyáltalán a berzsenyiseknek?

Hát a berzsenyiseknek azt, hogy: köszi. Ezt nem mindenki fogja érteni, de aki érti az értse, meg amúgy mindenki értse, szóval ennyi: köszi! Mert tényleg nagyon sok dolgot kaptam a Berzsenyitől és a berzsenyisektől és egy tök jó közösség, meg kell találni benne a helyedet. Ez tényleg tök jó.

A következő évi EB-nek azt, hogy: nyomják! YOLO-ka, szóval hogy csinálják és élvezzék, mert nagyon hamar el fog telni, az egyik leggyorsabb évük lesz az biztos. Az összes pályázónak meg aki gondolkozik, hogy esetleg pályázzon az ne csak gondolkozzon rajta, hanem csinálja! Sok munka meg sok időráfordítás, viszont azt mondom, hogy a berzsenyis közösségnek igazán a részévé, sajnos-nem sajnos, de csak így lehet válni vagy… ez az egyik olyan fő momentuma, ami a berzsenyis közösséget is alakítja. Ezért tényleg nagyon jó, ha valaki ezt csinálja és én csak ajánlani tudom az élményeim alapján, hogy ezt csinálni kell, nem mindenki fogja csinálni, mert azért van egy kerete ennek – nyolcvan szervező van, és abba a nyolcvanba be kell kerülni. Ha valaki nem lelkes, vagy úgy érzi, hogy nem eléggé lelkes, az próbálja meg lelkesen, de máshogy ezt nem lehet csinálni, csak lelkesen és próbálják meg és csinálják, és ha úgy alakul, akkor majd Nullban tali. (nevet)

Mit üzensz a Verának és a Daninak?

Verának azt üzenem, hogy büszke vagyok rá. A Daninak meg azt, hogy…ú, várjál. Verának ez megvolt, ez velős dolog, amit érteni fog és tök jó lesz. Daninak… annyit, hogy SZFEEEEE!!

...

Várjatok, ezt üzenem a Daninak: Te, Danikám! Te nem vagy éhes? Tessék, itt egy pizzás csiga!

(Küldd neki egy pizzás csigát, amit az interjú készítői sikeresen kézbesítettek is. :))

Kuti Lilla és Frankl Soma

Kuti Lilla Szabina

Author: Kuti Lilla Szabina

Stay in touch with the latest news and subscribe to the RSS Feed about this category

Hozzászólások (0)

Comments are closed


No attachment



You might also like

Interjú Kovács Márta tanárnővel

Ezúttal egy mini-interjúval bővül az iskolaújság tanárinterjú sorozata. Kovács Márta tanárnőt Szabó Orsi és Kanizsai Péter kérdezte.

Folytatás

Összefoglaló a 2021-es IDÖK-vitáról

Az idei IDÖK vitát ismét Twitchen tartották meg a szervezők. Számos fontos kérdésre kaphattunk választ a MukIDÖK-től, akik most egyedül pályáztak erre a nagy szerepre.

Folytatás