NAGYEB 2016 – KEZDETEK

A kilencedik a, b, illetve d osztályosok, és a 7.c bemutatkozásával hivatalosan is befejeződött a 2015-ös Nulltáborok időszaka, de természetesen még ezelőtt megkezdődött a találgatás a 2016-os táborok szervezőivel kapcsolatban. A nyolcadikosokat táboroztató NagyEB tagjai kiderülésük után személyesen beszélgetve mesélnek a velük történő dolgokról.

Számítottál a felkérésre? Hogyan kértek fel?

Dimcsi: Számítottam rá, mert nagyon sokan mondták már előtte is. Hamarabb felkértek, mint azt gondoltam volna, az egy kicsit meglepett. Maga a felkérés akkor történt, mikor edzésre mentem (egyedül). Befordultam az utcán, ahol a klub van, és rögtön megláttam Annát; egy kozmetika lépcsőjén ült. Egyből az jutott az eszembe, hogy lehet, hogy fel fog kérni, de aztán egy olyan jó sztorit adott be – hogy ő most az egyik barátnőjére vár, aki késik, és meg kell várnia –, hogy bevettem. Behívtam a klubba, hogy megmutassam neki; ott csevegtünk egy kicsit, aztán egyszer csak mondta, hogy a tesiteremben hagytak egy pólót, nem tudom-e, hogy kié? Rávágtam, hogy biztos a Csabié az, meg minden. Erre mondta, hogy nem, ez az enyém. Ekkor megmutatta a pólót, amire rá volt írva, hogy NagyEB 2016.

Kata: Nem. Ami nagyon-nagyon vicces. Mármint, van olyan, amikor az ember számít rá, mert például Vincét nagyon sokat szívatták ezzel, de bennem fel se merült, amikor elkezdtem ezt az egészet tizedikesként. Én úgy gondoltam, hogy tök jó, mert ezt tudom csinálni – a csopvezkedést – és szeretem; gondoltam, eddig is fog tartani a dolog. Én csopvezként nagyon jól éreztem magam, nem is akartam másfajta munkát, mint amilyen ez lesz. Iszonyú meglepetésként ért, szinte sokkszerűen, de közben meg nagyon örülök, nem volt kérdés az, hogy elvállaljam-e, mert amikor felmerült, már nagyon szerettem volna csinálni. Én eleve az egész nulltáborozásba úgy kezdtem bele, hogy a saját komfort- zónámat szélesítem, és minél több feladatot elvállalok, még akkor is, ha felmerül bennem, hogy lehet, hogy kicsit sok; akkor is elvállalom, mert ez kell ahhoz, hogy tudjak fejlődni. Ez nem egy teher: boldogan csinálja az ember, különben nincs értelme. Egy személyiségfejlődés is lehet a NagyNull? Nekem igen, de nem rólam szól. Érdekes, amikor tizedikbe mentem, és csopvez voltam, akkor ez is egy nagyon fontos motiváló erő volt, de amikor már benne voltam és csináltam – és gyerekek és csapat és… − akkor teljesen háttérbe szorult ez a fele. Onnantól volt nagyon jó.

Térjünk vissza: hogyan kértek fel?

Nagyon-nagyon vicces volt. Csütörtök volt, szeptember 17. Az év első francia faktja. Mentem volna be, amikor ránézek a telefonomra és látom, hogy ott van 2 000 000 nem fogadott hívás apukámtól, és hagyott 1 SMS-t. Tudni kell, hogy apukám soha, semmilyen körülmények között nem szokott engem hívni, és nem szoktunk nem szóban kommunikálni, szóval iszonyatosan megijedtem, rögtön felhívtam. Mondta, hogy történt valami, és nagyon szüksége lenne rám most. Ha lehet, akkor azonnal menjek a Deákra – mert arrafele dolgozik –, most telefonban nem akarja elmondani, mert ez túl személyes, és családi dolog, úgyhogy ne hozzak magammal senkit. Én teljesen pánikba estem, talán szóltam Aliznak, hogy azért szóljon, hogy nem leszek ott a fakton, aztán kirohantam a suliból. Épphogy magamra kaptam a cuccaimat, fel a metróra, irány a Deák. Mondta, hogy itt és itt találkozunk, leültem ott egy padra és vártam. Tördeltem a kezem, alig bírtam magammal. Ekkor láttam, hogy hirtelen megjelent Geluh. Odaült hozzám. Nem is akartam vele beszélni, mert annyira el voltam foglalva, mégis elkezdtünk beszélgetni. Egyáltalán nem gondoltam, hogy valami felkérés dolog lesz. Beszélgetünk, beszélgetünk és egyszercsak felállt: neki is milyen rossz napja volt: még bele is lépett valamibe az utcán... Felemelte a lábát és a talpára volt rakva egy cetli. Arra volt ráírva, hogy NagyEB 2016.

Vince: Igen, számítottam rá. Már tavaly is voltak olyan hangok, hogy EB leszek, de tavaly még úgy nem foglalkoztam vele. Idén viszont annyian mondták már a kezdetétől fogva, hogy zavaró tényezővé vált. Még a kirándulásokon nem, mert addig megemlítik poén szinten. Nem zavart. De mondjuk a tábor közben mondták, és az ember elkezd gondolkodni azon, hogy nem azért csinálja ezt az egészet, mert szereti csinálni, és élvezi, hogy kiáll az emberek elé és játssza az agyát, hanem azért csinálja, és úgy kell csinálnia, hogy megfeleljen egy bizonyos kritériumnak. Szerintem az nagyon rossz, hogyha valaki elkezd azért dolgozni, hogy megfeleljen ennek a valaminek, mert az az igazán jó, amikor ezt élvezetből csinálod, és természetesen jön. A táborban elkezdtem azt érezni, hogy ezt így kell csinálnom, és hogyha rontok, az már rossz. Pedig én nem voltam vele úgy, hogy te jó ég, hogyha nem leszek EB, akkor most mi van. Megfordult a fejemben, hogy milyen lenne – nem is az, hogy milyen jó lenne, hanem csak hogy milyen lenne –, de tudatosan is el akartam kerülni, hogy én azért dolgozzak, hogy én EB legyek egy nap. Elhívott Krisz… Sörözni. Rögtön gondoltam, hogy miről van szó. Bár, benne volt, hogy elmegyek sörözni, ugyanis ő nem mondta, hogy kettesben megyünk – ez egy vicces sztori. Ő azt mondta, hogy a Mohácsi Márk és a Sáfár Tomi is jönnek. Bár csütörtök volt, de benne volt a pakliban: négyen elmegyünk, jóban vagyunk, végül is rendben van. Viszont Márk mondta, hogy nem tud jönni – legalábbis Krisz nekem ezt mondta –, és Sáfár nem válaszol, pedig írt neki, hogy jöjjön. Én gondoltam, de nem akartam se ellene szervezni, se nagyon vele szervezni, mert nem tudtam, miről van szó; végül is úgy voltam vele, hogy inkább nem gondolok rá, és elmegyek sörözni, és ha felkérnek, akkor azért fogok örülni, és ha nem, akkor meg nem lesz egy nagy csalódás. Ezért elmentünk. Nem tudott eljönni Sáfár – lám lám.

Beszéltünk már egy jó 10 perce, el is felejtettem – még amennyire előtte gondoltam is arra, hogy ez lehet egy felkérés –, mert csak dumálgattunk. Egyszercsak észrevettem, hogy a pohár szélén volt egy kis celluxdarab. Néztem is, hogy ez mi? Aztán mondta Krisz is, hogy nem tudja, biztos nehogy szétessen az üveg. Haha. Elkezdtem piszkálni. Felszedtem, leraktam, csak így láttam, hogy bemegy a pohár alá: éppen hogy csak kilógott. És egy jó tíz percig játszogattam vele, amikor eszembe jutott, hogy leveszem és megnézem, hogy mi az. Az volt ráírva: NagyEB 2016? Így történt.

Mi történt azóta, amióta felkértek, milyen a közös munka?

Dimcsi: Nagyon élvezem velük a közös munkát, nagyon örültem, amikor őket megláttam. Találkoztunk rögtön aznap; egyből azt éreztem, hogy tök jól fogunk tudni együtt dolgozni, és ez abszolút így is lett: nagyon jó és hatékony. A titkolózás nem volt jó, különösen az utolsó napokban: már alig bírtam ki. Izgalmas volt, hogy például nem nézhettünk egymásra. Ez kicsit dekoncentrálttá tett, de összességében véve élveztem az egészet. Főleg, mikor az elsős bemutatkozó szünetében bemásztunk az ablakon és elbújtunk a függönyök mögé: Vince és Kata az egyik függöny mögé, én a másik mögé. Szerintem egy fél órát voltunk ott.

Kata: Az elsős bemutatkozáskor már nagyon régóta tudtuk, és részemről ez egy kínszenvedés volt: várni, és csöndben maradni, és nem mondani semmit… Én annyira szétizgultam magam őszi szünet alatt, és a hetek alatt, ameddig ezt tűrni kellett, hogy amikor már ott álltam a függöny mögött, a töredéke nem volt bennem annak az izgatottságnak, mint az azt megelőző hetekben. Mondjuk volt egy kis rész – mi ugye szünetben bújtunk el a függöny mögé –, az egy rémisztő élmény, amikor ott állsz, tök csendben, és hallod kinn a tömeget, akik be is törtek egy ajtót. (Vagy… volt ilyen?) Ott dörömböltek az ajtón, és iszonyú hangosan ordítottak, rázták a kilincset. Én meg ott álltam, és úgy éreztem, hogy széjjel fognak szedni: mintha a kivégzésedre várnál.

Vince: Az elsős bemutatkozókor idejöttünk az udvarra, és hátul álltunk. Vártuk, hogy kijöjjenek, és beengedjenek minket. Egyszercsak – mondtam is, hogy ha jön egy ismerős, akkor nem tudom, mit csinálok – befordulnak a sarkon az osztálytársaim; lehet, hogy megláttak minket, de talán nem sült el annyira rosszul… Szóval beengedtek, bemásztunk. Nem is izgultam annyira, bár az durva volt, amikor ütötték az ajtót – ki is ütötték az egyik szárnyát. Beálltunk oda, és amikor bejöttek, akkor izgultam, utána egy icipicit lenyugodtam; aztán meg nagyon kellett pisilnem. Mint például, mondjuk, amikor bújócskázol, és elbújsz, elkezdesz várni, és hirtelen azt veszed észre, hogy pisilned kell! Ugyanez volt; bebújtam és észrevettem, hogy pisilnem kell… Így telt el 10 perc: féltem, hogy tényleg be fogok pisilni, amikor kilépek oda. Utána meghallottam a saját videónkat, akkor megint elkezdtem izgulni, de mire ki kellett mennem a színpadra, addigra megnyugodtam.

Mesélj olyan személyes dolgokról, amelyeket szívesen megosztanál a berzsenyisekkel!

Kata: Zenélek. Nyolc-kilencedik éve; nem tudom… Viszonylag komolyan fagottozom, az ilyen – nem szokták ismerni az emberek – nagy hangszer. Ilyen nagy:

Fafúvós hangszer és király. Az játssza a TV macit, ezt azért tudni szokták az emberek. Játszom szimfonikus zenekarban, vannak király koncertjeink. Gyertek el! December 10...Kolumbusz utca… Na jó, nem… Nagyon-nagyon szeretek rajzolni! Sokat rajzolok, és ezzel is szeretnék foglalkozni; az Iparművészetit akarom megcélozni. Ez a kettő, ami nagyon fontos nekem. Szoktam pólóterveket is rajzolni: a Phineas és Ferb-ös KisNull pólót én csináltam, az idei Bútkempeset, a Székelyzsomborosokat idén és tavaly, meg a legutóbbi NagyNullost. Most éppen lovagolok ötödik éve, vagy negyedik… Én nem tudom ezeket, na mindegy. Előtte táncoltam, jazzbalettoztam 6 évig. Karatéztam, oviban judoztam.

Dimcsi: Mást nem is mondanék magamról: Dimitrov Gábor vagyok és snookerezem. 2008: néztem a VB-t, és láttam az egyik jelenlegi példaképemet játszani – azaz akkor még nem volt a példaképem, de láttam egy nagyszerű játékost játszani, és magával rántott ez az egész. Aztán egyre többet kezdtem el vele foglalkozni, és nyolcadik végén el is kezdtem hobbi szinten, most meg már komolyabban csinálom. A legutóbbi versenyem nem volt olyan jó, mert 4-re értem haza a kiderülés utáni buliból, aztán mentem versenyezni; nem voltam túl friss, és nem is tudtam teljesen koncentrálni. De országos szinten a legjobb 10-be talán már beleférek. Még csak 2 éve játszom, még rutintalan vagyok: ez volt a negyedik versenyem. Nagy versenyeken háromszor bejutottam a legjobb nyolcba. Azt mondják, az egész jó.

Vince: Én úgy érzem, hogy mindenbe belepróbálok, de semmiben nem mélyülök el annyira. Nagyon sokféle sporttal próbálkoztam. Egyik se ragadott meg. Zenéltem. Többféle hangszeren. Az is abbamaradt. Ezt csináltam, azt csináltam, és minden tetszett, csak semmiben nem szerettem bele annyira őrülten, és ezt érzem a tantárgyaimmal is, hogy ez is érdekel, az is érdekel, de egyik sem olyan, hogy „Te jó ég, megőrülnék érte!”.

Amikor nulladikos voltál, gondoltad volna, hogy egyszer majd te állsz ott és táncolsz a sok-sok kicsivel szemben?

Vince: Nem. Nem is tudtam, hogy kik azok, meg hogy mi ez. Fogalmam sem volt; emlékszem, hogy a kirándulás előtt – megkaptam ugye az értesítést, hogy felvettek a Berzsenyibe és akkor mellé – küldenek egy lapot, ami elmagyarázza egyrészt a keretsztorit, hogy mi fog történni: hogy mi ez az egész, mert ha nem, akkor nem érted meg, hogy itt miért kell ujjongani. Én azt a lapot így kihagytam, szóval félredobtam: az érdekelt, hogy felvettek-e. Utána már két kirándulás lement, amikor úgy gondoltam, hogy el kéne olvasni, hogy így miről van szó, és akkor tábor előtt megkerestem, elolvastam és összeraktam a dolgokat, de még nem egészen tudtam, hogy mi ez. Annyit ugye mondtak, hogy csopvez meg izé… De szeptemberben talán, ha megtudtam, hogy egyrészt mi is az az EB-ség, meg hogy azt így választják. De még akkor sem; eszembe se jutott, hogy leszek, vagy akarok-e lenni. Nem, nem gondolkodtam ezen.

Dimcsi: Nem is tudom… Én olyan szempontból jó nulladikos voltam, hogy nem tudtam, hogy mi történik velem. Sokáig nem is tudtam, hogy mit csinálnak ők ott kint hárman. Aztán ilyenre nem emlékszem, hogy ezzel a gondolattal foglalkoztam volna… Kilencedikes koromban is az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy pályázom segítőnek. Szervezőként egyébként nekem sokkal jobban tetszett, mint nulladikosként, mert a háttérmunkákba is beleláttam. Nulladikosként úgy élveztem, ami történik, de kicsit zavart, hogy nem értettem, hogy pontosan mi.



Kata: Nem hogy ez nem merült fel, de nyolcadikosként az sem merült fel bennem, hogy a tömeggel együtt fogok táncolni majd a rádió előtt! Olyan szinten nagyon más, nagyon magamba forduló voltam. De komolyan: táncolni nem tudtam, nem tudtam embereket megölelni. Ez nagyon durva, tudom… Nagyon sokat, nagyot dobott rajtam, évről-évre minden tábor után egyre nyitottabb lettem; és ez lenne a csúcs? Nem tudom…

Mit üzensz a berzsenyiseknek?

Dimcsi: Pályázzatok!

Kata: Pályázzatok! De nem, ez nem jó; én is azt mondtam, hogy pályázzatok!

*felcsap random könyvet*

Felolvashatok neked egy részletet a zsidó nép történetéből? Itt van a Biblia Újtestamentuma is… Mondjuk azt szeretném mondani a Berzsenyinek, hogy „az oroszországi zsidóság már a középkor folyamán is sok szempontból is más irányban fejlődött, mint a többi európai keresztény állam zsidósága”.

Vince: Pályázzatok! Legyetek jók! Tényleg azért csináljátok, mert élvezitek; ha nem élvezitek, ne csináljátok!

Az interjút és a képeket Nyariki Noel készítette.

Kuti Lilla Szabina

Author: Kuti Lilla Szabina

Stay in touch with the latest news and subscribe to the RSS Feed about this category

Hozzászólások (0)

Comments are closed


No attachment



You might also like

BERZSENYI'S NULL 2020

Az iskolaújság visszatér a nulltáborokba!

Folytatás

NAGYEB 2019

Interjú a 2019-es NagyEb-vel, Szűcs Veronikával.

Folytatás