Berzsenyi's

Hevesi Róza beszámolója: Hol is kezdjem? Hogy is kerültem elsősként egy olyan helyzetbe, hogy egy tapasztaltabbal írhatok egy olyan eseményről, ami talán a gólyáknak a fénypontja az első évük alatt? Amikor jelentkeztem az újsághoz, kissé megszeppent voltam, hogy vajon melyik téma is lehetne a legmegfelelőbb, amiről írhatna egy kilencedikes, és akkor írt rám Bálint. “Mi lenne, ha az elsős bemutatkozó cikkét megdupláznánk két különböző szemlélettel, a résztvevőével és a nézőével?” Azonnal fel is csillant a szemem, mert az ötlet kifogástalan volt, de miről írhatnék? Nehogy túlbonyolítsam! De nem is kellett, mert az egész olyan egyszerű volt. Hisz az eseménybe minden osztály beletette szívét-lelkét. Biztos voltak olyanok, akiknek nem volt ínyükre a gondolat, hogy majd az egész Berzsenyi előtt fel fognak lépni, és még talán le is bőgnek, valami orbitális hiba folytán, de láthatták, hogy nincs aggodalomra ok. Mindenki tárt karokkal várta őket.

Mindenki izgult és kíváncsi volt arra, hogy milyen is lesz színpadra lépni osztályostul, jelmezestül, a vakító lámpák elé állni, hogy lássák, milyen gólya vagy. A-sok, B-sek, C-sek, D-sek összeszedték magukat, és betéve gyakorolták műsoraikat. Ki videóval, ki tánccal, ki színdarabbal készült, valaki többel is. Az én tekintetemben, minden egyes osztály a saját közösségének a személyiségét valósította meg, méghozzá fantasztikus módon, de, mint tudjuk, a meghatározott nap előtt senki nem láthatta, mit gyakorol a másik, pedig hallottuk a zeneszót a termekből vagy hangoskodást, ami azt jelezte, hogy a munka közepén vannak a diákok, a tanáraikkal együtt. Kíváncsiak voltunk és be akartunk kukkantani az ajtókon, de nekünk is meglepetés volt a többi, akárcsak másoknak. Így hát folytattuk a munkát, és a főpróba utolsó perceiben már tudtuk, hogy nem kell sokat várni, és beteljesül az, amire mindannyian vártunk. Pénteken már senki nem tudott koncentrálni a tanórákra vagy éppen a dolgozatokra. Készülődtünk lélekben és fejben is arra, hogy hamarosan eljön a mi időnk.

Ott álltunk jelmezekben, agyonsminkelve, és arra vártunk, hogy mi következhessünk. D-s létemre utolsóként léptem fel osztályommal. Türelmetlen voltam. Már a srácok arcán is láthattam azt a kifejezést, ami az én fejemre is láthatóan kiült. Révületemből visszatérve csak annyit hallottam, hogy a D-sek készülődjenek. Kimentünk a vetítőből, megpróbáltuk lerázni magunkról a fokozódó stresszt, és megbeszéltük az utolsó és végleges simításokat. Vettünk egy óriási lélegzetet, majd bevonultunk a terembe. A vetítő fülledt volt és sötét, de ez mind megváltozott, amikor az EB-k a színpadra hívtak minket. Hatalmas tapsvihar fogadta a csapatunkat, hatásos belépő volt. Amikor kiléptem a rivaldafénybe, tudtam, hogy az egész iskola engem néz. Vissza kellett tartanom a könnyeimet, mert ahogy elnéztem a barátaimat, rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok. A jelenlétük tudatta velem, hogy nem vagyok egyedül, így már csak annyi volt a dolgom, hogy torkomban dobogó szívvel, az osztályom együttes erejével beírjuk magunkat a Berzsó történelmébe, és megmutassuk, hogy miért is lettünk Berzsenyisek.

A programon lévő hangulatról más is hasonlóan vélekedett.

“Az egész nagyon káoszosan indult, sőt az egész darabunknak a nyolcvan százaléka az utolsó hetekben lett meg, de ahhoz képest nagyon-nagyon sokat nevettünk és szerintem egészen jól sikerült” –Ivády Mihály 9.A

Varga Bálint beszámolója: Külső szemlélőként (average enjoyer) nem tudok ilyen izgalmakról beszélni, de azért én is emlékszem a saját előadásunkra, nem volt az olyan rég. Ezért amikor először meghallottam hogy elkezdenek a kilencedikesek gyakorolni – ezt a vetítőből kiszűrődő furcsábbnál furcsább zajokból lehetett megállapítani – újra elfogott a kilencedikes életérzés. Szerintem magában az elsős bemutatkozásban is az egyik legnagyobb élvezeti faktor nézőként a nosztalgia. Hasonlóan vélekedett erről egy felsőbbéves is.

“Végzősként nagyon érdekes volt látni azt, hogy a kilencedikesek, akik eddig még csak a nulltáborban ismerkedtek, most már mennyire összeszoktak és jó volt nosztalgiázni. Egyszerűen jó volt látni azt is, hogy élvezték és, hogy büszkék az osztályukra, ami szerintem nagyon fontos, hogy a továbbiakban is meg tudják tartani ezt az osztályszellemet” –Migály Merci 12.A

Visszagondolni arra, milyen volt, amikor még nem tudtuk, milyenek a berzsenyisek mint közönség, és ezért nem kalkuláltuk bele az előadásunkba azt, hogy néha meg kell állni és ki kell várni, hogy a székgyilkolás abbamaradjon...

De ne kalandozzunk el! Az idei elsős bemutatkozás előtti hónapokban, ha kilencedikessel beszélgettem, direkt kerültem az előadást mint témát, mert én nagyon szeretem az ilyeneket meglepetésként megélni, de még így is, mondatfoszlányokat meghallva elkezdett bennem fokozódni a várakozás. Erre az is rátett egy lapáttal, hogy ekkor csatlakoztam az újsághoz és kitaláltuk Rózával a közös cikk ötletét. Időközben kikerültek a plakátok is, kreatívabbnál kreatívabb helyeken (néha nagyon szeretném megtudni, ki a plakátfelelős), ezzel is a várakozást nehezítve. Ez az utolsó héten, a főpróbák időszakában csúcsosodott ki, akkor már alig bírtam, hogy ne használjak ki egy-két lehetőséget arra, hogy bele-bele kukkantgassak egy előadásba (itt jelezném a kilencedikeseknek, hogy CSUKJÁTOK BE AZ AJTÓKAT magatok után próbálásnál, mert vannak, akik nem akarnak spoilert). Azt viszont már megtanultam, hogy a próbákra szánt két hónap könnyen elrepül, így el is jött ami elkerülhetetlen volt, október 28. Mindenki nagyon túl akart lenni az óráin és amint ez megtörtént, megrohamoztuk a Prímát, hogy legyen ellátmányunk (csipsz és tej) a hosszú estére. Egyébként most jöttem rá arra, hogy ennek a Prímának messze az Elsős bemutatkozó a legforgalmasabb napja, körülbelül ötszörös bevétellel zárhattak. Amint a hosszú sor kiállása után visszajutottunk a Berzsenyibe, következett az aznapi második sorban állás a vetítő ajtajai előtt. Az izgalmak és köztünk már csak Nemecskó tanár úr állt, aki azért felelt, hogy az ajtó a megfelelő pillanatban tegye, amit tennie kell. És amikor már negyedszerre számoltunk vissza tíztől, csoda történt, megnyílt a vetítő!

Az ajtónyitás után mindenki beverekedte (enyhe kifejezés, azt a pánikhangulatot nehezen lehet leírni) magát a vetítőbe és véres harcok árán ülőhelyet talált (vagy nem), majd elkezdődött a műsor. Hogy csituljanak a kedélyek, egy EB ugrott a színpadra meglepően nyárias ruhában (amitől legalább a szünet életérzése visszatért) és előadott egy száz százalékban hihető sztorit arról, hogyan buktak le EB- társaival MAJDNEM. Egyébként az EB sztorizgatás visszatérő motívum lett, minden üresjáratban az előadások/képvetítések között megesett egy-egy ilyen.

Először az A osztály foglalta el a színpadot. Kezdetét vette a világszintű megmérettetés, a BERZSENYI’S GOT TALENT! A műsorvezetők felkonferálták az öttagú zsűrit, akiknek sokszínű egyéniségei jól megjelenítették a hasonló műsorok zsűrijének a kliséit. Az első előadók a Miskolciak <3 voltak, akik válogatott csajozós dumákkal akarták meghódítani Forstner Csengét. Ki tehetségével, ki kockás hasával próbálkozott, amit a zsűri felemásan fogadott.

A műsorvezetők felkonferáltak egy humoristát, akiből műsora közben a semmiből előugorva kiűzte az ördögöt egy jó szamaritánus lelkész. Már azt hittük, hogy zavarás nélkül végigülhetjük a következő táncos előadást, amikor tüntetők szakították félbe, a korai karácsonyi készülődést ellenezve, de ők sem tudták befejezni követeléseiket, mert a biztonsági őrök kitették a szűrüket. Hogy még kevésbé tudjunk belemerülni a produkciókba, érkezett a reklámblokk, remélem sok embert győzött meg. Sajnos felkonferálták az utolsó versenyzőt is, nem kisebb név volt, mint Pitbull! Amikor már azt hittük, hogy csak videós formában tud jelen lenni, oldalról beszivárgott a színpadra, mindenkit meglepve és befejezte előadását. A zsűrik végre mély egyetértésben voltak, így a végére csak meglett az első és egyetlen továbbjutó.

Utánuk a KisNullos képvetítésen nosztalgiázhattunk.

A B osztály következett, akik bemutatták egy átlagos napjuk eltúlzott, ámde mégis reális változatát. Először egy biológia órát láthattunk, ahol a szaporodás részletes megismeréséért talán túlzott érdeklődést mutattak a fogékony diákok, példát, oktatóvideót követelve.

A gyerekek második órája testnevelés volt, ahol a futás jelent meg fő motívumként. A harmadik óra matek volt, ahol a hozzá nem értők picit túltöltődtek információval. A negyedik órájuk ének volt, ahol maximális önkritikával felvállalták magatartási problémáikat és megkérdőjelezték az énekóra mostani formájának életképességét. Virág Miklós tanár úr sokat sejtető megjelenése a végén pedig közönségsikert aratott.

A C osztály már elrugaszkodott a valóságtól és egy komoly számkirály Squid Game-t izgulhattunk végig. Az egész úgy kezdődött, hogy egy gyanútlan diák csak sorozatot szeretett volna nézni, de ez megelevenedett előtte, így szurkolhattunk kedvenc számainknak, hogy minél később lőjék le őket profin elmaszkírozott őreik. Torjai tanárnő és Szebényi tanár úr cameoja csak hab volt a tortán!

Utánuk láthattuk a NagyNullos képvetítést, ahol a nagyobbak is nosztalgiázhattak egy kicsit.

Zárásképpen a D osztály került sorra, akik egy kaotikus, ám osztályukra annál jellemzőbb előadással kedveskedtek. Az előadás No roots montázzsal kezdődött, humorossága azonnal meghozta a hangulatot, amit később csak tovább fokozott Donogán Tanárnő és Varga Dávid tánca. A folytatásban a tanulók kis csoportokban lettek felkonferálva: Subway Surfer vandálok, Gossip Girl-ök és jó pár Rick Astley hasonmás, rafináltan átejtve a közönséget. Ezután egy nóta következett, majd két lány előadása után Jenő és Olga házasságába is betekinthettünk. A fergeteges műsort végül a Mikulás segítői, Felícia és a dzsungeljáró lányok után az egész osztály egy Macarena tánccal zárta le. Hogy feldolgozhassuk a látottakat, a szervezők kiküldtek levegőzni fél órára.

A nagyszünetben minden egyes diák kiheverhette az izgalmakat, és az előadók fogadhatták a gratulációk tömkelegét. Következzen egy ilyen értékelés.

“Vegyesek voltak az osztályok. Már volt, akin lehetett látni, hogy gyakorolt előtte, mielőtt először láthattam az első próbájukat, de volt olyan is, ahol egy kicsit segítségre volt szükségük, valami támogatásra, pluszra. De igazából jó volt látni, hogy a végére mindenki teljesen összeszedetten elő tudta adni és, hogy nagyon jól sikerült minden. Nehéz összehasonlítani a kettőt (a miénket és az ideit), mert szerintem mind a két alkalommal hihetetlenül színvonalas előadásokat láthattunk, és ezúton is elismerésemet szeretném üzenni vele. Világosítóként egy egész más élményt nyújt, mint nézőként, hiszen már mindegyik produkciót láttam többször és egy teljesen más élmény volt látni az emberek reakcióját arra, amit én már mindenkivel többször elpróbáltam. Élvezet volt nézni, ahogy mindenki tapsolt és éljenzett.” - Szvitek Márton 10.B

Mindenki felkészült lélekben arra, hogy hamarosan megtudják, kik lesznek az új EB-k. Miután az ajtók újra kinyíltak, megint kezdetét vette a tömeges székfoglaló. A KisEB-k három trónján helyet foglalt Daoda Szonja (12.A), Borbás Patrik (12.C) és Bicskei Zsófia (11.D). A NagyEB-k tisztségét pedig Földesi Emma (12.A), Laczkó Márton (12.A) és Köves Nati (10.B) töltötték be.

~írta Varga Bálint és Hevesi Róza