Berzsenyi's

Mi volt a legjobb 2015-ös kisnullos élményetek és miért?

Laura: Nehéz legjobb élményt választani, volt, ami nagyon meglepő volt, ami nagyon látványos, szívhez szóló, illetve olyan program is, amit szervezésben éreztem kiemelkedőnek. Én a szívhez szóló kategóriából választottam egy élményt. A tábor második napján eleredt az eső (nem kis fejtörést okozva ezzel mindhármunknak), folyamatosan az eget figyeltük, és a programokat próbáltuk tologatni a fejünkben. Miután mindhárman kellően felhergeltük, végül lenyugtattuk egymást, az időjárási kellemetlenségek ellenére, a szemerkélő esőben, hatalmas színes esőkabátokban, letáncoltunk a hívózenénket. Tisztán emlékszem, ahogy mi hárman csurom vizesen, mezítláb, a picik és a csopvezek tarka esőkabátokban, hatalmas vigyorral az arcukon táncolnak a csúszós pázsiton. Ezután mindhárman picit fellélegeztünk, abszolút feldobott minket, hogy bármi történjék is, mindenki mosolyog, és jól érzi magát. Végül egymást győzködtük arról, hogy perceken belül kisüt a nap, és ez is olyasmi, ami fejben dől el, illetve hozzáállás kérdése. Az eső el is állt negyed óra múlva (a felfogásunk miatt persze).

Petra: Húha, nehéz egyet választani, hiszen volt egy pár maradandó élmény az év során. Amit viszont kiemelnék, az mindenképp az első este. Lement az első nap, szinte tökéletesen haladt minden, és vacsora után szépen gyülekezni kezdtünk a tábortűz körül. Mindenki készülődött, hozta a székét, gitárját, pulcsiját, és nekikezdtünk az éneklésnek. Körülbelül egy óra múlva, mikor már mindenki kellőképpen belemerült a dudorászásba, a tábortűz fényébe és a berzsenyis hangulatba, egymásra néztünk Lauval és Andrissal, és tudtuk, hogy itt az idő… A következő percben, el is kezdődött „Evanóra támadása”. Puffogtak a petárdák, robbantak füstbombák, sercegtek a tűzijátékok. Mindenki sietősen „fedezékbe vonult”. Futottunk a házakhoz, csak futottunk és futottunk. Majd amikor már minden „pici” biztonságban volt, futottam én is a házunkhoz, viszont valamiért megálltam egy pillanatra még a rét végén. És ekkor eszméltem rá, ahogy felnéztem a tűzijátékokra. Álltam és mosolyogtam, csak néztem, ahogy felszáll a füst a házak fölött. Majd mellém ugrott Lau, ezt ordítva: „Meeeenyiiiiiireeeee kiráááály….” És ugrálunk, és örülünk, amikor mellettünk terem az Andris is, és kérdezi, hogy „Ez meeeeeenyiiiiireeeee kirááááááály???”. És sikítoztunk és ölelkeztünk, egyszerűen csak élveztük a pillanatot… Ezután néztük, ahogy szépen megnyugszik a tábor, elalszik az utolsó füstbomba is, és elvonultunk házunkba, hiszen tudtuk, hogy az estének még nincs vége…

Andris: A táborban, a ballon-típusú játék közben történt. Úgy nézett ki ez a játék, hogy a nagyrétet 4 darab területre osztottuk fel. Minden terülten voltak állomások, továbbá minden területnek volt kétfajta közlekedési szabálya, ezek szerint lehetett közlekedni a csapatoknak, de ezek a szabályok folyamatosan változtak. Például: állathangokat kell kiadni, nem lehet pislogni, fogni kell valaki hasát, négykézláb kell kúszni, fél lábon kell ugrálni, fogni kell a földet… A csapatoknak a szabályokat betartva kellett az állomásról állomásra járniuk, közben nekünk nem volt feladatunk, csak a réten mászkáltunk, és élveztük az egészet. Ekkor vettem észre, hogy egy nulladikos egyedül áll a mezőn, odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, hol a csapata. Elmondta, hogy leszakadt, és nem mert a csapata után menni, mert nincs párja, akinek fogja a hasát, és a szabály az szabály, nem volt mit tenni, négykézláb egymás hasát fogva másztunk a csapat után, de közben a csapat mozgásban volt, szóval üldözőbe vettük a csapatot, és közben átléptük a területek határait. Új szabályok, ugattunk, ugráltunk, pislogtunk… Így esett, hogy újra nulladikosnak érezhettem magam.

Mi okozta a legnagyobb fáradságot?

Andris: A két lány.

Laura: Egyrészt, megjegyezni a szövegeket. Borzalmas volt, tízezerszer elmondtam magamban, de annyira nem ment, hogy összekevertem a logikai sorrendet, ami, valljuk be, elég kellemetlen. Ebből nem volt baj szerencsére élesben. Másodsorban pedig az Andrissal teljes mértékben egyetértek, na persze nem abban, hogy mi voltunk Petrával a legfárasztóbbak. Nagyon nehéz egy szinten tartani a hangulatunkat és nyugalmunkat. Úgy gondolom, hogy mi rettentően összeszoktunk, és ez sokat hozzáadott az élményhez, azonban ez azzal is együtt jár, hogy figyelsz a másikra. Mivel azt akartuk elérni, hogy mindannyiunknak minden tökéletesen megfeleljen, ezért nagy erőt fektettünk abba is, hogy a másik hangulatát módosítgassuk. Szerencsére a táborra már tudtuk, hogy mi az, amire a másiknak szüksége van adott helyzetben.

Petra: Balhézni a Luluval. Hát igen, két erős személyiségű lány, különböző véleménnyel tud produkálni kisebb-nagyobb csetepatékat, de a végén mindig minden megoldódott, ha más nem, Andris eldöntötte a vitát.

Milyen helyzetek fordultak elő, ahol rögtönöznötök kellett, és hogyan oldottátok meg?

Petra: Ahogy említették már, az esőre sose lehet felkészülni rendesen egy nulltábor során. Akárhány esőtervvel készülhet az ember, az úgyse lesz az igazi… Viszont amint elmúlt a pánik, szerintem sikeresen megoldottuk a helyzetet.

Laura: Véleményem szerint a rögtönzéseink senkinek nem tűntek fel, úgyhogy nem is árulom el őket.

Van olyan dolog, amit esetleg másképp csináltatok volna most így a tábor után?

Laura: Megtalálom a ruhám. Hála istennek ez meg is történt. Kár, hogy decemberben.

Andris: Nem izgulnék annyira, például az időjárás miatt.

Petra: Hát én mindenképp kevesebbet foglalkoznék a hibáinkkal a tábor folyamán, és inkább elfogadnám, hogy ezek a hibák közel sem tűnnek fel annyira ez embereknek, mint ahogy azt mi hisszük. Ja, és több kávét vinnék!

Most is a Ózt választanátok; bevált ez a keretmese?

Petra: Minden bizonnyal igen. Szerintem egy keretmesében sokkal jobban számít a film hangulata, mint a sztori. Az Ózban már elsőre is a hangulat volt, ami megfogott minket. Ma sem döntenék máshogy. Andris: Én most is ezt választanám, annyi változtatással, hogy kevésbé venném figyelembe a 2013-as filmet, hanem a teljes Óz könyvre figyelnék.

Laura: Alapvetően mi úgy kezdtünk bele ebbe a keretmesébe, hogy tudtuk, hogy csak a lényegi motívumokat vesszük át (nevek, pozíciók), a többit pedig kieszeljük. Tulajdonképpen ez így is történt, nem ragaszkodtunk semmihez a sztoriból. Én imádtam a keretmesét, szerintem bevált, bár természetesen mindig vannak olyanok, akiknek nem tetszik.

Milyen érzés, hogy át kellett adnotok a tisztséget; hogy mindennek vége?

Laura: ÖSSZEZAVARODTAM. Nagyon furcsa, ez az érzés akkor tetőzött, amikor felkértük őket. Mindhárman részt vettünk a három felkérésen, és nagyon furcsa volt, amikor elkezdtünk nekik tanácsokat adni. Rengeteg olyan emlék tört elő, amit a megtörténése után egyáltalán nem emlegettünk. Az ötletelés fog nagyon hiányozni, a kis kreatív délutánjaink, de legfőképp természetesen a társaim. Elképesztően sokat kaptam ettől az egy évtől. Alig várom, hogy elkezdődjön az idei kisnull időszak, nekik igazán szívesen adtuk át a helyünket.

Andris: Vegyes, nagyon vegyes. Egyrészt szomorú, hogy máris vége, hisz pillanatok alatt elmúlt a két kirándulás és a tábor, amire olyan hosszú időn keresztül készültünk. Hiányozni fog a közös munka, és hiányozni fog a két lány is, mert rengeteg élménnyel és tapasztalattal lettünk ezáltal többek. De tudom, hogy ami velünk történt, az örök emlék, és nem örök állapot: csak egy évig tartott (azt hiszem, tovább nem is lehetne bírni). Nagyon örülök, hogy mostantól másik három ember élheti át ugyanezeket a dolgokat, izgalommal és büszkeséggel tölt el látnom őket.

Petra: Szerintem természetes, hogy nehéz lemondani egy olyan dologról, ami egy évig minden percedet, gondolatodat és álmodat lefoglalja. Egy dologról, ami egyszerűen életed részévé vált. Ellenben idővel, véleményem szerint , minden EB rájön , hogy ha neki ennyit jelentett ez az év , milyen jó lenne valaki másnak is megadni ezt ?! Az érzést, az izgalmat, az élményt. Valaki másnak lesz egy hasonlóan fenomenális éve. És most úgy érzem, ennél alkalmasabb embereket nem is választhattunk volna erre a célra. Hajrá, hajrá!