Berzsenyi's - Címke: - ismeretterjesztődiákoktól diákoknak - minden, ami BDG!2024-03-08T20:05:01+01:00urn:md5:c585debdcbecc149aff293f148ba9738DotclearA rózsák háborúja 3.urn:md5:e2b48a9a2b0aa30186499b690160b01b2022-02-15T16:58:00+01:002022-02-15T19:35:26+01:00ÁronszabadúszóangolháborúismeretterjesztőRózsák háborújatörténelem<p>A rózsák háborúját elmesélő cikksorozat harmadik s egyben utolsó része.</p> <p><strong>A rózsák háborúja</strong></p>
<p>(Háromrészes történetünk utolsó része)</p>
<p><ins>Barnet után</ins></p>
<p>1471. április 14-én, Barnetnél a Lancasterekre döntő vereséget mért IV. Eduárd király, ahol VI. Henrik fia, Eduárd herceg életét vesztette. Nem sokkal később a király megölette riválisát, és egyben a Plantagenet dinasztia Lancaster ágának utolsó képviselőjét, a néhai Plantagenet Henriket. Ezzel a család ezen ága kihalt. Anglia földjén lecsillapodtak a kedélyek, és immáron nem csak viszonylagos, hanem valódi béke honolt a szigeten. Ez a béke 1483. április 9-ig tartott. Ezen a napon negyven évesen elhunyt IV. Eduárd, a Yorkok akkori vezetője. Idősebbik fia, Eduárd herceg követte őt a trónon. Pontosabban követte volna, csak akadt egy kis gikszer.</p>
<p><ins>Az első pár nap</ins></p>
<p>A király elsőszülöttjét, az ekkor még csak tizenkét éves Plantagenet Eduárdot Ludlowban érte apja halálhíre, ahol a nagybátyja, Anthony Woodville, Rivers ura szárnyai alatt tanult. Rivers nagyúr nagyszerű lovag volt, emellett okos ember, aki a hercegnek apja helyett apja volt. A fiatal herceg példaképének tekintette őt. Amint megérkezett a rossz hírt hozó herold, nevelője elindult a fiúval London felé.
A királyi tanács nagy része a Woodville család kezében volt, így nem volt miért aggódniuk. Volt azonban egy ember, akit nem vettek figyelembe. Ezt az embert Plantagenet Richárdnak hívták, Gloucester ura és a megboldogult IV. Eduárd öccse volt. Katonai képességei kiemelkedően jók voltak, oroszlánrésze volt a Lancasterek elleni harcokban. Bátyja végrendeletében az állt, hogy ennek az embernek kell a birodalom lord protectorává válnia.
Tudta ezt Richárd is, aki szintén elindult a fővárosba. De még mielőtt át vette volna a pozíciót, a tanácsnak el kellett fogadnia őt lord protectornak. A Woodville-ek által uralt tanács ezt nem tette meg, féltve hatalmát és oly nehezen szerzett vagyonát gloucesteri Richárdtól. Ehelyett úgy határoztak, hogy a kisfiút márpedig megkoronázzák, és majd a tanács (tehát a Woodville-ek) segítségével kormányzásba kezd.
Ezt a herceg nagybátyja nem nyelte le, kiújult a hatalmi harc.</p>
<p><ins>A Woodville herceg</ins></p>
<p>1483. április 19-én Gloucester jobb kezével, Buckingham nagyúrral foglyul ejtették Riverst (árulásért) és a herceget. Mármint, kiszabadították Eduárd király fiát. Legalábbis Plantagenet Richárd szerint. Az árulást a gloucesteri herceg a következőképpen írta le: “Rivers nagyúr kifejezetten jónak gondolta yorki Eduárd italfogyasztási szokásait, tehát ő a gyilkosa.”
Egyrészt, ezt a meredek történetet az ifjú herceg nem fogadta el legitim vádként, másrészt ő a Woodville család mellett állt, mivel egy Woodville nevelte fel. Emiatt nagyon rosszul érintette nevelőjének bebörtönzése, és nem volt oda a gondolattól, hogy foglyulejtőjének segítségével uralkodjon.
Mindenesetre Richárd nagyúrral folytatta útját London felé. És nem Riverst gondolta árulónak, ami megpecsételte jövőjét. Amikor megérkeztek, nagybátyja tulajdonképpen átvette a hatalmat az országban. Kikényszerítette a lord protectori kinevezését, majd a Towerbe záratta a herceget.
IV. Eduárd valószínűleg nem így gondolta a lord protectori kinevezést.
Mindenesetre, az új lord protector tisztogatásba kezdett. Ügyelnie kellett egy határidőre, amit még a Woodville-ek tűztek ki. Hét hét múlvára tűzték ki az ifjú Eduárd koronázását. Ezt mindenképp meg akarta akadályozni a Shakespeare által csak púposként emlegetett nagybácsi.</p>
<p><ins>Richárd begazol</ins></p>
<p>Az uralkodó elit elé terjesztette a Woodville-ekkel kapcsolatos elméletét, amely ugye azt állította, hogy azért Rivers nagyúr (és a teljes Woodville család) a király gyilkosa, mert helyeselte a néhai király alkoholizmusát. Hastings és Buckingham nagyurakon kívül senki nem hitt neki, így nem indult meg a tárgyalás Anthony Woodville ügyében.
De az események arra elégnek bizonyultak, hogy megrémisszék az özvegy királynét, aki még szabadlábon lévő gyermekeivel a westminsteri székesegyházba menekült. Az idő rohamosan fogyott, a nemesek pedig nem voltak túl együttműködők, így a kormányzás megbénult.
Ráadásul Eduárd öccse, Richárd herceg még szabadlábon volt. Ez nagyon szúrta Gloucester nagyúr szemét. De a Westminsterbe nem mehetett be a seregével, hogy kirángassa onnét a herceget, ezért a tanács felhatalmazását kérte. Hastings nagyúr, aki mindeddig teljes mértékben hűséges volt hozzá, kezdte úgy érezni, hogy pártfogoltja átesik a ló túloldalára.
Ez az apró szembeszegülés annyira szíven ütötte Richárd nagyurat, hogy kezdett rajta elhatalmasodni a paranoia, amit tovább tüzeltek Buckingham elsuttogott vádjai Hastings Woodville-pártiságáról. Ez volt az a pont, amikor Gloucester nagyúr teljesen elvesztette a realitás érzékelő képességét és turbó fokozatba kapcsolt megátalkodottságában.
1484. június 13-án összehívta a tanács egy kisebb részét. Valamiért csak azokat hívta el, akik ellene voltak. Közéjük sorolta Hastings nagyurat is, aki egyébként hű volt hozzá. Az összes politikai ellenfél közül egyedül a lojális Hastingset fogatta el, a többit meg csak azért hívta el, hogy nézzék amit csinál.
Aztán ezzel a lendülettel tárgyalás nélkül volt szövetségese fejét vetette.
Gloucester ura már mindenhol árulókat látott, és még mindig meg volt győződve róla, hogy csak a bátyja utolsó kívánságát teljesítette. Pár nappal később, amikor már mindenki rettegett tőle, és a koronázás már karnyújtásnyira volt, összetrombitálta seregét London környékére, ezzel a kártyával pedig fogságba ejtette Eduárd Westminsterben bujkáló öccsét, Richárdot.
Június 17-ére megtalálta a megoldást a koronázás megállítására, ami ugye az ő végét jelentette volna. Négy hónappal elnapolta. De ekkor már nem egy katonai legenda volt, hanem egy véreskezű zsarnok, ami még mindig nem tette elégedetté. Most már a trónt akarta.
Hű szövetségese, Buckingham nagyúr azt kezdte terjeszteni, hogy IV. Eduárd és Elizabeth Woodville házassága érvénytelen volt. Ezt azzal a pletykával támasztotta alá, hogy a megboldogult király már el volt jegyezve valaki mással, amikor megházasodott. Ez még a Warwick-szál, ami fals állítás, ugyanis egyrészt, már meg volt a frigy, amikor Richard Neville befejezte a tárgyalásokat, másrészt pedig a király soha nem bólintott rá erre az egyezményre.
Na de nem is ez a lényeg hanem az, hogy ez alapján törvénytelennek kiáltották ki a Tower hercegeit. Ugyanezen a napon a trónkövetelő rendezett egy kirakatpert Rivers nagyúrral szemben. Hihetetlen módon bűnösnek találták és kivégezték a Woodville család fejét.
Másnap Buckingham és egy csapat előkelő formálisan felajánlották Richárdnak a koronát. Az az ember, aki elrabolta a trónörököst, megakadályozta a koronázást, fegyveresek behatolásával fenyegette Anglia egyik legszentebb helyét, főnemeseket végeztetett ki mindenféle mondvacsinált indokkal, most teátrálisan hezitálni kezdett. Vajon elfogadhatja ő ezt? Vajon méltó bátyja trónjára? Biztos ő a megfelelő ember a feladatra?
III. Richárd néven koronázták meg 1484. július 6-án. Ezután nem sokkal megkísérelték kiszabadítani a néhai IV. Eduárd fiait, de lefülelték az összeesküvőket, és meghiúsították az akciót. Valamikor szeptemberben (erről nincs pontos adat), eltűnt a tizenkét éves Eduárd és a kilenc éves Richárd herceg. Haláluk körülményeiről sincs pontos információ.</p>
<p><ins>Tudor Henrik színre lép</ins></p>
<p>A Lancaster család VI. Henrik halálával még 1471.-ben kihalt. Az őket hajdanán támogatók most egy leányági leszármazott körül csoportosultak. A Lancasterek és Yorkok egy tőről fakadnak, III. Eduárd királytól, aki a XIV. század második felében uralkodott Anglia fölött. Az ő fia volt a Lancaster ágat alapító Plantagenet János, Lancaster ura. Ennek az embernek három fia volt, a legidősebbet IV. Henrik néven koronázták meg, miután elbitorolta a trónt. De most nem ő a lényeges, hanem az öccse, János herceg, Somerset ura. Neki egyetlen lánya született (így a birtok elszállt), de ez a lány (Margaret Beaufort) feleségül ment Edmund Tudorhoz, és életet adott a későbbi Tudor Henriknek.
Tehát volt egy gyenge jog a trónra. A trónon pedig egy népszerűtlen király ült.
Akik változást akartak, most a Bretagneban élő Tudor felé fordultak. Anyja, összejátszva Elizabeth Woodville-el megtervezte a fiú invázióját. Anyagi forrásokhoz juttatták, amiből ő zsoldosokat fogadott fel, és elindult Anglia felé.
Ezzel párhuzamosan Buckingham nagyúr elárulta a királyt és fellázadt. A terv az volt, hogy ezek ketten egyesítik erőiket és úgy ütköznek meg III. Richárddal.
Ember tervez, Isten végez. Tudor transzportjai viharba keveredtek, így nem érkeztek meg Angliába, így Buckingham kénytelen volt egyedül szembenézni elárult királyával. Seregét legyőzték, a lázadó urat kivégezték.
Henrik új tervvel állt elő. El akarta jegyezni magát IV. Eduárd lányával, Erzsébet hercegnővel (ezzel egyesítve az egymást irtó rózsákat), és a francia király, VIII. Károly támogatásával újfent zsoldosokat verbuvált.
Ezzel egyidőben III. Richárd megözvegyült, és ő is el akarta venni a hercegnőt.
Az egész kissé bizarr, mert a hölgy mindkettőjüknek a rokona volt. III. Richárd unokahúga, Tudor Henrik távoli unokatestvére.
Mindenesetre, a trónkövetelő ismét zászlót bontott.</p>
<p><ins>A rózsák utolsó csatája</ins></p>
<p>1485. augusztus 7-én Walesben szállt partra. Mivel ezen a vidéken született, sok helyi úr csatlakozott hozzá, miközben Anglia felé tartott.
Ezzel egyidőben Thomas Stanley (Margaret Beaufort harmadik férje) is összehívta csapatait. Nem tudta eldönteni, hogy az uralkodó vagy felesége fia mellé álljon. De azért elindult abba az irányba, ahova az utolsó York és az első Tudor menetelt. 1485. augusztus 22-én Bosworthnél találkozott az ötezer Tudor-párti és tízezer York-hű harcos.
Thomas Stanley ötezer emberével a csata széléről követte az eseményeket. A csata közepén Northumberland nagyúr (aki a király jobb szárnyát vezette) megingott döntésében. Mégsem vetette bele magát a csatába. Ellentétben Thomas Stanley-vel, aki rohamot vezényelt a monarcha csapataiba. Ez a lépés a király életét követelte. Miután elterjedt az utolsó York halálhíre, a sereg menekülőre fogta. A csata győztese feleségül vette Plantagenet Erzsébetet, és VII. Henrik néven királlyá koronáztatta magát.
Ezzel a rózsák háborúja véget ért.</p>
<p><img src="https://ujsag.berzsenyi.hu/public/2022_01/.GettyImages-973901038-3-4a6fe31_m.jpg" alt="" style="display:table; margin:0 auto;" /></p>
<p>Források:
https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zs%C3%A1k_h%C3%A1bor%C3%BAja
https://www.youtube.com/watch?v=8usSAMpuSVI&t=243s
https://www.youtube.com/watch?v=Do7XBxUVJsE
https://www.youtube.com/watch?v=TeFRXB1LLYQ&list=PLFcX45Yl0E4pTNrKiWgiSETQr4DMT9IFc&index=7
https://www.youtube.com/watch?v=e3qER3Z3QyA&list=PLFcX45Yl0E4pTNrKiWgiSETQr4DMT9IFc&index=8</p>
<p>Írta: Dabis Áron</p>A rózsák háborúja 2. részurn:md5:1978bba99b37e330982f71f725676a042022-02-01T16:53:00+01:002022-02-01T22:32:57+01:00ÁronszabadúszóháborúismeretterjesztőRózsák háborújatörténelem<p>A rózsák háborúja - a háromrészes történetünk második fejezete</p> <p><strong>A rózsák háborúja</strong></p>
<p>(Háromrészes történetünk második fejezete)</p>
<p><ins>Helyzetjelentés</ins></p>
<p>Az előző cikkben a towtoni ütközet végén tettük le a fonalat, 1461-ben. IV. Eduárd, Anglia királya az “ellenségek magához édesgetése” politikát folytatta, ezért nem végezte ki elődjét (egyben unokatestvérét). A tizennyolc éves uralkodó egy szétszabdalt, megviselt országot szerzett meg, aminek északi szomszédja Anjou Margitot, az előző király feleségét, és fiát Plantagenet Eduárdot bújtatta. A kékvérűek mindig is kreatívak voltak, ha névadásra került a sor. De volt egy erős szövetségese, Warwick nagyúr, aki amellett, hogy nagyszerű hadvezér, kiváló diplomata és sáfár is volt. Nem volt tehát meglepő, hogy a York-ház trónra lépő uralkodójának azon nyomban jobbkezévé avanzsált. Nem volt egyszerű a helyzet, de Eduárd uralma viszonylag stabil volt, néhány oldalában lévő tüskét leszámítva.</p>
<p><ins>Az északi tüske</ins></p>
<p>A Lancastereknek még a towtoni katasztrófa után is maradtak hívei Angliában, leginkább északon, a Lancaster-barát skót határ környékén. Warwick nagyúr sok időt áldozott arra, hogy stabilizálja az ottani helyzetet, leverte az elszórtan lázadozó urakat, ott irtotta a Lancasterek híveit, ahol érte őket.
A király politikája a leszámolások stílusában is meglátszott. Ékes példa erre Ralph Percy, Lancaster-párti nemes esete. Az említett hadúr északon randalírozott csapataival, VI. Henriket támogatva. Percy nagyúrnak volt egy erődje is: a Bamburgh kastély, ide hátrált embereivel Warwick serege elől, amit a király jobb keze egy hónap alatt elfoglalt, és 1462. karácsony estéjén foglyul ejtette a lázadó lovagot.
A király azonban ahelyett, hogy kivégeztette volna, életben hagyta, és megkímélte őt minden retorziótól. Megtarthatta földjeit, címeit.
A király így óhajtotta újra egyesíteni a szétzilált országot. Szövetségessé akarta tenni ellenségeit. És ez egész jól működött. Belső ellenségeinek száma megritkult, támogatói egyre többen lettek. Hála Warwick tevékenységének, észak viszonylag elcsendesült.
A külföldi viszonyok azonban nem álltak ilyen jól. Miután Warwick seregével elment északról, Anjou Margit rávette a skót régenstanácsot, hogy törjenek be ismét Angliába. Segítségükre jelentős francia erősítés érkezett, így a Lancasterek újra erőre kaptak északon.
Ezért Warwick nagyúr 1463. június 4-én felkerekedett csapataival, hogy kiverje az országból a támadókat és belföldi támogatóikat.</p>
<p>Mielőtt ebbe belemennénk, beszéljünk egy kicsit a franciák intervenciójának miértjéről. Az alapállás az, hogy nemrég megnyerték a százéves háborút, és visszafoglalták az angolok által meghódított területeket (Calais kivételével), ami a Lancaster uralkodó nélkül nem ment volna ilyen könnyen. Államérdek volt, hogy Angliának gyenge királya legyen. Illetve nagyon szúrta a francia udvar szemét, hogy a Yorkok jó kapcsolatot ápolnak a rivális franciaajkú állammal, Burgundiával. Ezért katonákat küldtek a Lancasterek segítésére, akik végül nem csaptak össze Warwickkal.
A skótoknak nem volt ilyen szerencséje, őket Norham vára alatt elverte az időközben rohamosan gazdagodó főnemes. Tovább nehezítette a régi király ügyét, hogy 1463. október 8-án a franciák, burgundiak és angolok végre kibékültek.
A skótok realizálták a helyzet súlyosságát, és ugyanebben az évben, december 9-én fegyverszünetet kötöttek a yorki kézben lévő Angliával. A diplomáciai sikerek nem nyugtatták meg a magas adók alatt roskadozó adófizetőket, és a megmaradt, immáron lázadó erőknek sikerült felkelést szítaniuk.
1464. március 27-én a király bejelentette, hogy leszámolást indít VI. Henrik hívei ellen, hogy egyszer s mindenkorra pontot tegyen az ügy végére. Serege élére John Neville-t, Montague márkiját (Warwick öccsét) állította. Ő nem volt olyan nagy koponya, mint a bátyja, de hadsereget tudott vezetni. Április 25-én Hedgeley Moornál legyőzte a rebellis csapatokat. A megmaradt harcosokat december 15-én, Hexhamnél roppantotta össze, a még élő vezetőket mind egy szálig lemészárolta.
Ezzel az északi tüske kilökődött Plantagenet Eduárd oldalából.</p>
<p><ins>Vissza a politikai harchoz!</ins></p>
<p>A királyt elfogadták a nemesek, és a következő három évben nyugalom köszöntött Angliára. Már csak egy feleség és örökös kellett az uralkodónak. Warwick rá is repült az ügyre, hisz ki lenne alkalmasabb a megfelelő feleség megtalálására, ha nem a trón mögötti hatalom? Rövid idő alatt talált egy francia hercegnőt, elvégezte a szükséges diplomáciai feladatokat, és tető alá hozta a megegyezést.
Aztán Eduárd bejelentette, hogy már öt hónapja házas. Ráadásul egy özvegy, kétgyermekes kisnemest vett feleségül, a gyönyörű Elizabeth Woodville-t, akinek az apja ráadásul a Lancasterek oldalán harcolt Towtonnál.
Ez úgy történhetett meg, hogy a rendkívül ambiciózus, törtető család lánya elcsavarta a király fejét és teherbe esett. Szóval Eduárd 1467-ben felemelt egy kisnemesi családot (pofon az arisztokráciának), és felrúgott egy egyezményt a franciákkal (pofon Warwicknak). Ezt a parádés belpolitikai stratégiát azzal tetézte, hogy a Woodville-eket juttatta a fontosabb pozíciókba, majd azzal folytatta, hogy beházasította a család tagjait a nagynevű angol arisztokrata házakba (köztük Warwickéba is!), illetve nagyobb földeket adományozott nekik. Újabb pofon az arisztokráciának.
Eduárd remekelt, hála az okos és gyönyörű, nem mellesleg rendkívül ambiciózus feleségének. És ezzel újrakezdődött az előző évtizedből jól ismert hatalmi harc.
Warwick úgy próbálta biztosítani pozícióját, hogy elraboltatta VI. Henriket Skóciából. IV. Eduárd házi őrizetbe helyezte jó körülmények között tartva őt.
A király tudta, hogy a házassága olyan jól sikerült, hogy Warwick fejében már lázadó gondolatok keringenek, ezért még több befolyáshoz és uradalomhoz juttatta. De Richard Neville, Warwick birtokosa nem ezt akarta. Ő a monarcha jobbkeze akart lenni, ahogy mindig is volt, de a király ezt nem tudta megadni neki.
Így ez a politikai zseni tovább folytatta szenzációs menetelését, és szövetkezett a Woodville-ek által favorizált burgundokkal, ezzel irrelevánssá téve az ország egyik legnagyobb nemesét és felhergelve a franciákat.
Warwick nem adta fel, és megpróbálta hozzáadni lányát, Isabell Neville-t, a király öccséhez, Plantagenet Györgyhöz. Nem járt sikerrel, kiesett a hatalom köreiből.</p>
<p><ins>Redesdale-i Robin lázadása</ins></p>
<p>Tehát, a politikusok gyöngye magára haragította azt, aki trónra juttatta (meg amúgy az angol arisztokrácia egy szignifikáns részét), illetve nem enyhített az adófizető nép terhein. Valaki azt terjesztette, hogy a Woodville-ek miatt van annyi adó, hogy a beszedett pénzt elsikkasztják, egy szó mint száz, minden rossznak ők a forrásai. A szenvedő nép nem tekintett kritikusan a fámára, inkább elfogadta azt valóságként.
Szóval adott a nyomorgó nép, és van egy kézzelfogható ellensége. Meg valaki a háttérben, aki tovább tüzeli őket. Ennek eredménye egy kifejezetten Woodville-ellenes lázadás lett, Redesdale-i Robin vezetésével., akiről csak annyit lehetett tudni, hogy nagyon utálja a Woodville-eket, és azt követeli tizenhatezer ember élén, hogy a gyűlölt családot távolítsák el a hatalom közeléből.
Az uralkodó a seregével északra indult, de Warwick segítsége nélkül nem akart megütközni velük. Csakhogy egykori jobbkezét addigra maga ellen fordította. Ám Warwick ahelyett, hogy hadbahívására válaszolt volna, hozzáadta lányát a király testvéréhez, György herceghez. Majd vele és seregével északnak indult, királya ellen. Ezzel együtt nyílt levelet intézett az ország politikai elitjéhez, melyben kijelentette, hogy Eduárdot meg kell menteni a Woodville-ektől. Hozzátette: aki egyetért, csatlakozzon. Ez nyílt lázítás volt.
Ezután 1469. július 26-án Edgecott Moornál Warwick megsemmisítette a király csapatait és fogságba ejtette az uralkodót. A külvilág úgy látta, hogy Richard Neville csak kihasználja a helyzetet, és pontosan ez volt az, amit ő el akart hitetni az emberekkel.
A valóság ezzel szemben az volt, hogy a lázadást Sir John Conyers, Warwick bizalmasa robbantotta ki, ura tervei szerint. Tehát Warwick grófja a háttérből kirobbantatott egy lázadást egy valós problémára reflektálva, majd hátba támadta a lázadók ellen induló királyt, megsemmisítette seregét, és kivégezte jelenlévő hadvezéreit, majd rács mögé tette a királyt.
Ezt követően vérszemet kapott, és az összes Woodville-t akit megtalált, kivégeztette egy kisipari népirtást rendezve.
Ez történt akkor, ha valaki szerelemből házasodott a középkorban.
Warwick terve jó volt, de nem mondható teljesnek. Nem tudta, mit kezdjen az elfogott királlyal. Egy ilyen szituációban a megfelelő lépés a trónfosztás és a király kivégzése lett volna. Csakhogy Warwick nem tudta megöletni Eduárdot, hogy Györgyöt tegye a helyére. Szerette egykori neveltjét.
Anglia kezdett káoszba fulladni, mert nem volt, aki uralkodjon (a király tömlöcben volt, Warwicket pedig a nemesek nem engedték kormányozni). A lázadó nagyúr kénytelen volt ezt beismerni, és visszalépni. Szabadon engedte a királyt, és bocsánatért esedezett. Hihetetlen módon a király tartotta magát kezdeti politikájához, és megbocsátott. A felkelést leverték, majd bizonyítékot találtak Richard Neville bűnrészességére. A “Királycsináló” kénytelen volt György herceggel együtt elmenekülni Angliából.</p>
<p><ins>Kiújul a polgárháború</ins></p>
<p>Franciaországban találtak menedékre, Anjou Margit társaságában. Warwick nem akarta száműzetésben leélni hátralévő életét, ezért szövetségre lépett az exkirálynővel. Közösen tervezték meg Anglia invázióját, emellett megállapodtak abban is, hogy VI. Henrik fia, Eduárd herceg feleségül fogja venni Anne Neville-t, Richard Neville fiatalabb lányát, illetve létre fogják hozni a francia-angol szövetséget. Erre XI. Lajos, francia király is rábólintott.
1470. szeptember 9-én Warwick visszatért hazájába, majd öccse, John Neville, Montague márkijának seregeivel kiegészülve elkergették IV. Eduárdot Angliából. Október 6-án VI. Henrik újra trónra lépett.
1471. március 2-án a trónfosztott király ezerkétszáz ember élén visszatért a már Lancasterek által uralt Angliába, mondván, hogy ő csak a régi York birtokokra szeretne visszatérni. Valamiért nem hittek neki.
Plantagenet Eduárd Közép-Angliában toborzott, míg a Lancaster-pártiak a déli parton gyülekeztek. Warwick nagyúr Coventryben rendezkedett be, de nem ment csatába, amíg meg nem érkezett az erősítés. Eközben York bevonult Londonba, ahol örömmel fogadták.
VI. Henrik újra a Tower börtönbe került. A hír hallatára Warwick tizenhatezer emberrel elindult London felé. Az exkirály tizenkétezer emberrel indult, hogy fogadja.
1471. április 14-én Barnetnél, sűrű ködben csaptak össze a felek. A köd miatt Warwick csapatai tévedésből egymást támadták, ami káoszba torkollott, amit IV. Eduárd király nem átallott kihasználni. Megsemmisítő vereséget mért ellenségeire. A csata végére holtan feküdt a harcmezőn a Neville testvérpár, Warwick és Montague nagyúr is. A Lancaster-pártiak visszamenekültek Franciaországba, de vezetőik már nem voltak. Plantagenet Henrik fiát megölték a York-pártiak, Anjou Margitot a Towerbe zárták, IV. Eduárd pedig megölette VI. Henriket.
Ezzel a Lancaster ág kihalt.</p>
<p><img src="https://ujsag.berzsenyi.hu/public/2022_01/250px-Web15NevilleWarwick.jpg" alt="" style="display:table; margin:0 auto;" />
<em>A képen Neville Warwick látható.</em></p>
<p>Források:
<a href="https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zs%C3%A1k_h%C3%A1bor%C3%BAja">https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zs%C3%A1k_h%C3%A1bor%C3%BAja</a></p>
<p><a href="https://www.youtube.com/watch?v=8usSAMpuSVI&t=231s">https://www.youtube.com/watch?v=8usSAMpuSVI&t=231s</a></p>
<p><a href="https://www.youtube.com/watch?v=fG1NpCE1B5k&t=1s">https://www.youtube.com/watch?v=fG1NpCE1B5k&t=1s</a></p>
<p>Írta: Dabis Áron</p>A rózsák háborújaurn:md5:6da033410e9b42801157c6edbf8a31352021-10-28T16:21:00+02:002021-10-28T16:21:00+02:00Áronszabadúszóháborúismeretterjesztőtörténelem<p>Annak, aki arra vetemedik, hogy ezt olvassa!</p>
<p>Ez egy három cikkből álló széria, mely a rózsák háborújának történéseit kísérli meg a szakmaiasságtól a lehető legtávolabb eső módon összefoglalni. Ezutóbbi költői túlzás, de ettől függetlenül jelen sorok írója nem mer arra vetemedni, hogy ezt ismeretterjesztő cikként tálalja.</p> <p><strong>A rózsák háborúja</strong></p>
<p><em>(Háromrészes történetünk első fejezete)</em></p>
<p>Mielőtt belemélyednénk a rózsák háborújának történetébe, fontosnak tartom, hogy tegyünk egy kis áttekintést a korabeli Angliában. A háború kezdetét 1450-re datálhatjuk, ezért a felvezető az azelőtti időszakról fog szólni.</p>
<p><img src="https://ujsag.berzsenyi.hu/public/2021_10/Rozsak_haboruja/.sulis_kep_m.jpg" alt="" style="display:table; margin:0 auto;" /></p>
<p><ins>Anglia 1450 előtt</ins></p>
<p>Ebben az időszakban még dúlt a százéves háború. Angliának még voltak nagyobb uradalmai Franciaország területén, de a háború már kezdett a franciák javára eldőlni. Ehhez az is tevékenyen hozzájárult, hogy 1435-ben felbomlott az Anglia és Burgundia között köttetett szövetség. Ha ez nem volna elég, egy teljesen inkompetens uralkodó ült az angol trónon, akit a nemesek kedvükre kihasználhattak, a királyi birtokok száma így jelentősen megcsappant, a földbirtokosok pedig nyugodtan kiélhették hatalomvágyukat. Ezen nem segített az sem, hogy az adminisztráció a velejéig korrupt volt, a lakosság pedig még nem hevert ki egy XIV. századi pestisjárványt, ami a népességet majdhogynem megfelezte (2-2,5 millió fő élt a járvány után a történészek szerint), aminek köszönhetően munkaerőhiány keletkezett. Annak tükrében, hogy nem volt ember a földeken, élelemhiány ütötte fel rút fejét, előfordultak olyan évek, amikor a lakosság éhezett.</p>
<p>Összegezzünk!</p>
<p>Az ország még mindig egy demográfiai katasztrófa után nyalogatja rendkívül nagy sebeit, a lakosság próbál nem éhen halni, az ország gazdasági és politikai elitje nem lát túl a saját hatalomvágyán, az adminisztráció fuldoklik a korrupcióban, aminek hála az államkincstár állapota elkeserítő, mindeközben egy hatalmas háború tombol a Franciaországban lévő birtokokon és úgy áll a helyzet, hogy ezt az ország elveszíti. Mindennek a tetejében egy mentálisan beteg ember ül a trónon, akiről köztudomású, hogy Anglia történetének valaha volt egyik legpocsékabb uralkodója.</p>
<p>Ez az ember a Plantagenet-ház Lancaster ágából VI. Henrik néven ismert. Nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, a király nem tudta kezelni az ország helyzetét.</p>
<p>1445-ben feleségül vette a francia származású Anjou Margitot, aki egy nagyon nagy formátumú szereplőjévé válik a következő évtizedeknek. Egy könyörtelen, határozott, furfangos nőszeméllyel van dolgunk, aki képes és akar is uralkodni.</p>
<p>Nem felejtette el, hogy egy francia nemes gyermeke. Rövid idő alatt befolyása alá vonta Henriket, és átvette a franciaországi ügyek intézését. Ebből következően a királyság egyre kisebb és kisebb területekre szorult vissza francia földön.</p>
<p>Akkora volt a hatalma, hogy rá tudta venni a királyt: mondjon le Maine-ről és Anjouról, amit a gyengeelméjű uralkodó készséggel meg is tett.</p>
<p>A döntés hideg zuhanyként érte az angol arisztokráciát, de a király határozatával szemben tehetetlenek voltak, ezért kénytelen-kelletlen átengedték a franciáknak ígért területeket.</p>
<p>Egy év múlva újfent összecsaptak a fegyverek, és 1450. nyarára az angolok Normandiát is elvesztették.</p>
<p><ins>Cade lázadása és az első szög a béke koporsójában</ins></p>
<p>Most, hogy a felvezetőn túl vagyunk, vessük bele magunkat az eseményekbe!</p>
<p>1450-ben járunk, a nép már abszolút kikészült. Nem elég, hogy magasak az adók (hogy valamennyi pénz mégiscsak legyen a szétlopott államkasszában), kevés az élelem, de még egy vesztes háború is van az uralkodó elit számláján.</p>
<p>Mit csinál a nép, ha nagyon elégedetlen? Fellázad, és végez a bűnbakokkal.</p>
<p>Jack Cade vezetésével 1450. májusában Kentben ki is robbant a lázadás, amivel szemben a kormányzat teljesen tehetetlen volt.</p>
<p>Suffolk hercege (a király jobb keze már húsz éve) fejét vesztette, ami azt eredményezte, hogy az országot minimálisan összefogó erő is megsemmisült. Cade seregei akadály nélkül elfoglalták és feldúlták Londont, majd az elszabadult tömeg kivégzések garmadáját indította el.</p>
<p>Suffolk halála után már senki nem állt az útjukba. Henrik ahelyett, hogy szétverte volna a rebelliseket, inkább kiadta nekik a korrupt és gyűlölt kincstárnokot. Na, itt a tömeg vérszemet kapott, és az összes kéznél lévő vezetőt kivégezte. Így halt lincselés általi halált William Ayschough, Salisbury püspöke és Adam Moleyns, Chichester püspöke is.</p>
<p>Ezzel párhuzamosan az ország további pontjain is anarchikus állapotok uralkodtak. A király magára hagyta Londont és vidékre menekült, a város pedig egy nagy mészárszékké vált, ahol boldog-boldogtalant megöltek. Cade teljes mértékben elvesztette a kontrollt, de már akkor, amikor a sereg fosztogatásba kezdett.</p>
<p>A lázadás csúcspontja egy hídon következett be. A polgármester összeszedte magát (meg az embereit) és kiverték a lázadókat Londonból. Rengeteg halott várta vissza az uralkodót.</p>
<p>És itt lépett színre Anjou Margit, aki férjével ellentétben Londonban maradt. Miután a polgármester kizárta a felkelőket a városból, királyi amnesztiát hirdetett, ezzel felszámolva a csatározások után megmaradt csapatokat.</p>
<p>De ha bárki azt hiszi, hogy ennél tovább nem ment, az nagyot téved. A királyné hidegvérrel kivégezte a felkelés vezetőit. Elvégezte a király feladatát. Kötelességének érezte, hogy stabilizálja a királyságot. A gond az, hogy nem ő volt az egyetlen, aki a királyság megmentőjévé óhajtott válni. Richárd, York hercege, Írország helytartója, egy tapasztalt, sokat látott veterán, számos csata hőse, Anglia egyik legkiválóbb hadvezére, a király unokatestvére és egyben örököse (ugyanis Margit és Henrik házassága eddig még nem eredményezett gyereket) a felkelés hallatára összeszedte seregét és elindult Londonba. Biztos volt benne, hogy ő a megoldás Anglia problémáira.</p>
<p>Szeptember 27. 5000 fős hadserege élén megérkezik Londonba, hogy a lord protector pozíciót kérje. A lord protector az olyasmi, mint magyar viszonylatban a nádorispán. A király utáni legfontosabb személy.</p>
<p>Amikor kérését az uralkodó elé tárta, azzal volt kénytelen szembesülni, hogy elkésett. A királyné már rávette Henriket, hogy adja ezt a pozíciót egy hozzá (Margithoz) hű nemesnek, Somerset nagyúrnak, aki nemrég tért haza a katasztrofális francia hadjáratából, mely oly sok föld elvesztését eredményezte.</p>
<p>York forrófejű ember lévén nem rejtette véka alá véleményét, és a király, a tanács és nem mellesleg Somerset színe előtt becstelennek, gyávának és árulónak nevezte, elhordta mindennek, majd sértődötten távozott.</p>
<p>Beszéljünk egy kicsit Somersetről!</p>
<p>Mint ahogy azt a normandiai katasztrófa bizonyítja, nem volt egy katonai zseni. Nem volt ostoba, az intrikához konyított egy kicsit, de összességében nem volt akkora durranás, hogy az ország második embere legyen. Akkor miért választotta őt a királyné? Mert Margit nő volt, így nem tölthette be a lord protector pozíciót és kellett neki egy báb, akin keresztül intézheti ezen feladatokat is. A báb szerepére Somerset tökéletesen alkalmas volt.</p>
<p>York azonban nem törődött bele a helyzetbe. Helyette inkább felszólította a királyt, hogy állítsa bíróság elé Somersetet. A béke fenntartása érdekében Henrik beleegyezett, de csak ha York hazaküldi embereit. Ezt ő készséggel megtette, majd a király színe elé járult, hogy átvegye Somerset helyét.</p>
<p>Belesétált Somerset csapdájába, fogságba esett. Megúszta annyival, hogy meg kellett ígérnie, hogy mostantól jó fiú lesz. Mármint hűséges a koronához. Tehát alaposan megalázták.</p>
<p><ins>A York-“puccs”</ins></p>
<p>Innentől kezdve viszonylagos nyugalom uralkodott Angliában. 1453-ban a királyné teherbe esett, ami reménysugárt nyújtott az országnak: ha fiút szül, azzal egy részről bebiztosítja a helyét Anglia politikai életében, másrészről megnyugtatja az angol uralkodó osztályt a trónutódlás kérdésében.</p>
<p>Ám ez az öröm se tarthatatott sokáig.</p>
<p>Franciaországban volt még egy angol földdarab. Gascony. Találják ki az olvasók, hogy mi történt! Igen, az is elesett.</p>
<p>E hír hatására a mentálisan amúgy is gyenge király elméje összeomlott, rángógörcsöt kapott, majd katatón állapotba került.</p>
<p>Tehát az ország elveszítette utolsó francia birtokát, a király uralkodásra képtelenné vált (nem mintha eddig nem lett volna az, de most egy új szintre zuhant), és még volt a háttérben egy dühös főúr. Henriket még fia, Eduárd herceg születése sem tudta kirántani állapotából, ezzel a kormányzás megbénult: semmilyen intézkedést nem tudtak hozni egy magánál lévő monarcha híján.</p>
<p>Margit királyné pozíciójának megszilárdítása érdekében gyermeke keresztapjának nevezi ki Somersetet, ezzel megpecsételve szövetségüket. A királynénak most a nemesek támogatását kellett elnyernie. Ez azért volt kulcsfontosságú, mert el kell ismertetnie Eduárd herceget Henrik örökösének yorki Richárd ellenében, akit eddig a trón örököseként kezeltek.</p>
<p>Somerset összehívja a nagytanácsot, hogy megerősítsék az új örökös pozícióját, York hercegét pedig elfelejtették meghívni. A szövetségesei tájékoztatták erről, ám ő nem jött zavarba, elment meghívó nélkül is. Somersetet újfent árulónak nevezte, majd kihasználta, hogy a király nincs magánál, és börtönbe vetette, ezzel tulajdonképpen átvéve a hatalmat.</p>
<p>Anjou Margit királyné nehéz helyzetben találta magát, amiből egy elég szokatlan módon próbált kitörni: egy rendeletet terjesztett a parlament elé, amivel felhatalmazta magát az uralkodásra - a király minden jogát magára óhajtotta ruházni.</p>
<p>Azonban Margit elszámolta magát. A parlament semmiképp sem fogadott el egy nőt az ország vezetőjének, pláne nem egy francia nőt.</p>
<p>Ezzel a kudarccal Margit háttérbe szorult, és az új lord protector neki látott az ország stabilizálásának. Leállította a régóta egymást maró urakat és végre nyugalmat hozott, ezzel bebizonyítva, hogy ő az az ember, akire az országnak szüksége van.</p>
<p>De York uralma nem tartott sokáig.</p>
<p>1454. karácsonyán VI. Henrik magához tért, Somersetet kiengedték a börtönől, York hercegét pedig leváltották. Visszaállt a régi rend. Azonban ezt a hatalomátvételt a Lancaster pártiak nem hagyhatták megtorlatlanul - és ezt York is tudta.</p>
<p><ins>Az 1. csata</ins></p>
<p>Két választási lehetőség állt előtte: vagy vissza megy északi birtokaira és innentől nem foglalkozik az ország ügyeivel, és reménykedik abban, hogy nem bántják, vagy fellázad.</p>
<p>Yorknak nem is volt kérdés, hogy mit fog tenni. Hadba hívta csapatait, három ezer ember élén visszaindult Londonba. A királyné elküldte Somersetet, hogy győzze le a sereget. Somerset esélyei nem voltak túl jók, mivel csak kétezer embert tudott összetrombitálni az ütközetre.</p>
<p>1455. május 22.-én St. Albans-nél csaptak össze ahol kezdetét vette a rózsák háborúja. Henrik király jelen volt a csatában, de nem tudta inspirálni embereit, így ők harci kedv nélkül néztek farkasszemet a túlerővel.</p>
<p>York legközelebbi szövetségese, Richard Neville, Warwick grófja indította meg a támadást, melynek végén Henrik és Somerset fogságba estek. Katonái elfogták Somersetet, mire York nagyúr (szembemenve a középkori hadviselés szabályaival) ott helyben lefejezte. Azonban nemcsak ő, hanem még két főnemes (Clifford és Northumberland nagyurak) is életüket vesztették a harcmezőn.</p>
<p>York győzött, de átlépett egy vörös vonalat. Megtámadta a király seregeit és egy olyan konfliktust indított el, ami kiterjedt a következő harminc évre. York és szövetségesei (Warwick, Salisbury) hűségükről biztosították a királyt, és ezért csak egy dolgot kértek: tegye őket tanácsosaivá. Henrik nem meglepő módon beleegyezett.</p>
<p>Így újra a Yorkoknak állt a zászló.</p>
<p><ins>York és a legális(?) munkaszerzés</ins></p>
<p>A lord protector leosztotta a fontosabb pozíciókat az embereinek, és megpróbált kormányozni - de a parlament nem támogatta. Pedig égető szüksége lett volna rá a kincstár kétségbeejtő helyzete miatt.</p>
<p>Benyújtott egy javaslatot, ami visszavett volna némi földet a korona kezébe a nemesektől. Természetesen leszavazták. Miután ráébredt tehetetlenségére, lemondott poziciójáról, és hazament, így Margit visszaszerezhette befolyását, és hozzálátott a kormányzáshoz.</p>
<p>Egész jól csinálta, ami nem is csoda, hisz miként Richárd, York hercege, Anjou Margit is az ország javát akarta.</p>
<p>Azonban túlságosan meggyűlölték egymást ahhoz, hogy itt véget érjen a konfliktus. A királyné holtan akarta látni Yorkot. A király nevében felállított egy sereget és északra indult.</p>
<p>1459. október 12.-én Ludlow kastélyánál találkoztak a felek, ám ezúttal a király pártiak voltak túlerőben.</p>
<p>A csata előtt üzengetések zajlottak. York hűségéről biztosította a királyt, a király pedig fegyverei letételére szólította fel York hercegét, ami nem történt meg.</p>
<p>A York-párti sereg a túlerővel szembesülve dezertálni kezdett. York realizálta a helyzetet, és futásnak eredt.</p>
<p>Margit királyné novemberben áttolt a parlamenten egy olyan rendeletet, ami a York házat és szövetségeseit megfosztotta birtokaiktól és címeiktől, továbbá örökre száműzte őket a nemesség soraiból.</p>
<p>York hercege elmenekült Angliából.</p>
<p><ins>Harc a trónért</ins></p>
<p>Nem sokkal később Warwick (aki szintén elmenekült) egy serege élén hazatért és Northamptonnál vereséget mért a király seregeire, s ezúttal Margit királyné kényszerült menekülésre.</p>
<p>De Henriket elfogták. Megint. Ezzel a terep biztonságossá vált Yorknak a visszatérésre. 1460. október 10.-én York megérkezett, és kivont karddal vonult be a parlamentbe Anglia koronáját követelve - amire egyébként volt is joga.</p>
<p>Na, itt akkor álljunk meg egy szóra! A York párt és a Lancaster párt egy családba, a Plantagenet dinasztiába tartoztak. Unokatestvérek. Mindkettő a Plantagenet házból sarjadt ki.</p>
<p>III. Plantagenet Eduárd (XIV. századi angol király) gyermekei lettek a későbbi Yorkok (Edmund, York hercege) és Lancasterek (John, Lancaster hercege). III. Plantagenet Eduárdnak négy fia volt. Eduárd, a fekete herceg, John (Lancaster), Edmund (York) és Thomas (történetünk szempontjából jelentéktelen). III. Eduárd legidősebb fia, a fekete herceg még apja előtt meghalt, és amikor a király elhunyt, a trón az ő fiára, III. Eduárd unokájára szállt, II. Richárdra.</p>
<p>1397.-ben (II. Richárd regnálása alatt) John fia, Henrik, Lancaster hercege fellázadt és magához ragadta a trónt. Ő lett IV. Henrik.</p>
<p>Összegzés: a Yorkoknak és Lancastereknek ugyanannyi joguk volt a trónra, elvégre mindkét ház a Plantagenetektől származik. A bitorlást meg hiába mondták volna a Lancasterek, hisz maguk is bitorlóként ültek a trónon.</p>
<p>Hol is tartottunk? Ja igen, York hercege el akarta bitorolni Anglia trónját, mondván, a Lancasterek bitorlók és ő a trón jogos ura. Nem röhög! Amikor ezt yorki Richárd előadta, a parlamentben kitört a káosz. Két hét múlva a parlament döntött. Richárd nem kapta meg a trónt, de újra ő lett a lord protector és ígéretet tettek arra, hogy VI. Henrik halála után ő, vagy gyermekei öröklik a trónt. Ezt a döntést az is elősegítette, hogy Londont körbezárták a York pártiak.</p>
<p><ins>Yorki Richárd és Anjou Margit végső leszámolása</ins></p>
<p>York hercegének már csak egy ember állt az útjában. A Skóciában menedékre lelő Anjou Margit, akinek nagyon nem tetszett, hogy tulajdonképpen kitagadták a fiát az öröklésből. Természetesen ezt nem hagyta annyiban, és újra kezdte a polgárháborút. Minden Lancaster pártit magához hívott és dél felé indult. York Salisbury nagyúrral és Thomas Nevillel, meg egy 6000 fős sereggel északnak indult. Csakhogy elszámolta magát. A Lancasterek kétszeres túlerőben Wakefieldnél, 1460. december 30.-án legyőzték a Yorkokat, Plantagenet házi Richárdot, York hercegét pedig megölték. Anjou Margit legyőzte York hercegét.</p>
<p><ins>Polgárháború</ins></p>
<p>A wakefieldi csata után a Yorkoknak két nagyobb haderejük maradt. Az egyiket Plantagenet Eduárd, Plantagenet Richárd tizennyolc éves utódja, a másikat Richard Neville, azaz Warwick nagyúr, York megboldogult hercegének régi szövetségese vezetett.</p>
<p>Warwick nagyúr és York új hercege között mentor-tanítvány kapcsolat volt, így nem is volt kérdés, hogy Richard Neville mit lépett. Amikor Anjou Margit London felé indult, Eduárd herceg seregével Walesben állomásozott és hírt kapott arról, hogy egy Lancasterekhez hű sereg szeretne átvonulni Walesen, hogy egyesüljön a királynő csapataival.</p>
<p>1461. február 2-án Eduárd megsemmisítette ezt a sereget. Warwick ezzel párhuzamosan Anglia délkeleti részén volt seregével, és épp St. Albans felé igyekezett, hogy ott feltartóztassa a becslések szerint 20.000 fős Lancaster sereget.</p>
<p>Warwick, bár nagy formátumú stratéga volt, azért ekkora túlerőt nem tudott legyőzni. Február 12-én vereséget szenvedett. Annyit azonban mégis elért, hogy időt nyert pártfogoltjának, aki még a Lancasterek előtt Londonba ért és IV. Eduárd néven megkoronáztatta magát. Miután ezzel megvolt, amnesztiát ígért a Lancasterek kisebb jövedelmű támogatóinak, ezzel gyengítve őket.</p>
<p>1461. március 29-én Towtonnál lezajlott Anglia történetének legvéresebb ütközete, ahol a becslések szerint 42.000 Lancaster-párti és 36.000 York-párti harcolt.</p>
<p>Eleinte a Lancasterek voltak az esélyesek, mert több főúr csatlakozott hozzájuk, illetve könnyebben jutottak ellátmányhoz, azonban a Yorkokat segítette vezérük jelenléte.</p>
<p>Plantagenet Eduárd mindig az első sorokban harcolt, mindig ott tűnt fel, ahol a legrosszabbul álltak katonái. Hasonlóan viselkedett a sebesült Warwick is. Amikor az erősítés Norfolk nagyúr képében megérkezett, a Lancasterek serege megroppant és Anglia történetének legbrutálisabb csatája eldőlt. A becslések szerint 28.000 ember hagyta ott a fogát. A csata végeztével bebiztosult IV. Eduárd uralma - azonban a rózsák háborúja még korántsem ért véget.</p>
<p>Források:</p>
<p><a href="https://www.youtube.com/watch?v=8usSAMpuSVI">https://www.youtube.com/watch?v=8usSAMpuSVI</a></p>
<p><a href="https://www.youtube.com/watch?v=SB_OThWd-eA">https://www.youtube.com/watch?v=SB_OThWd-eA</a></p>
<p><a href="https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zs%C3%A1k_h%C3%A1bor%C3%BAja#York_tr%C3%B3nig%C3%A9nye_%C3%A9s_hal%C3%A1la">https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zs%C3%A1k_h%C3%A1bor%C3%BAja#York_tr%C3%B3nig%C3%A9nye_%C3%A9s_hal%C3%A1la</a></p>
<p>Írta: Dabis Áron</p>